Újra itthon

Egy hete értünk haza, a hosszú és fárasztó utazást mára már teljesen kipihentem. Bevallom, nehéz volt hazajönni. Egyrészt mindannyian szívesen maradtunk volna még, másrészt nem volt könnyű a nyárból hazatérni a télbe. Ráadásul több mint negyven órát utaztunk. A Stansteden értünk a mélypontra, amikor tizennégy és fél órás repülőút után kiszálltunk a nulla fokban egy zsúfolásig megtelt terminálon. Ismét borult a tervünk, hogy a reggeli továbbutazásig kényelmesen elszundikálunk valamelyik padon. A reptér a zord idő miatt egész este nem indított járatokat, és a várakozó utasokkal megtelt az egész épület, a földön is alig volt hely.

A hajnali ébredéskor egy magyar fiú jött oda hozzánk kétségbeesve, mert neki is törölték az előző esti járatát, és nem tudta hogyan fog hazajutni. Imi próbált segíteni, de nem sok sikerrel, mivel vagy nem is tudta vagy elfelejtette a varázsigéket, melyekkel szárnyakat növeszthetett volna honfitársunknak. Szabad hely pedig egyik Budapest közeli reptérre induló járaton sem volt. Egy pillanatig a mi fejünkben is megfordult, hogy a Karácsonyt egy repülőtéren kell töltenünk, de a pozitív gondolkodás jegyében végül hamar kivertük a fejünkből ezt a butaságot.

Pozitív gondolkodás! Nem hiszem, hogy Ázsiában ragadt rám, de az utazás mindenesetre sokat segített fejleszteni ezt a képességemet, így nem csak az élményekkel lettem gazdagabb. Az első bejegyzésben azt ígértem, hogy a végén talán kiderül mi volt az utazásom oka, célja és értelme. Talán egy halvány célzást tettem arra is, hogy bár örülök az efféle híreszteléseknek, mégsem a bélyegalbumom népszerűsítésének lehetősége vonzott a távoli keletre.

Amit kereshettem volna, azt már az utazás előtt itthon is megtaláltam, és az elmúlt egy hónap alatt csak tovább erősödött, és végső soron meggyőződésemmé vált az a gondolat, hogy bármit is keresek, azt a földrajzi fekvéstől függetlenül kizárólag saját magamban találhatom meg. Az, hogy boldog vagyok-e vagy sem, csakis a hozzáállásomon múlik, mert nem a külső tényezők tesznek boldoggá vagy boldogtalanná, hanem az, ahogyan viszonyulok hozzájuk. A múlt eseményein rágódni önpusztítás, a jövő miatt aggódni vagy arra vágyakozni önámítás. Ez mind illúzió és nem a valóság. Kizárólag azért vagyok felelős, hogy itt és most mi történik velem, mit teszek, mit érzek, hogyan reagálok vagy nem reagálok. A „most”, a jelen pillanat megismételhetetlen, és észnél kell lenni, mert igencsak rövid. Az „itt” azonban bárhol lehet a világban, hiszen mindenütt éppolyan jó, mint máshol!

Időutazók, avagy ugyanaz, de más vagy jobb!

Itt már elmúlt éjfél, az utolsó éjszakánk Ázsiában, és ez az utolsó bejegyzés is. Holnap kora reggel indulunk haza. Mostanra ott tartunk, hogy már nem csak Imit lesz nehéz feltuszkolni a repülőre, de Kisandi is fontolgatja – ha nem is a maradást, de a későbbi – kiköltözését. Különben nem csodálom. Ha nem is vesszük figyelembe, hogy a híreink szerint otthon mínusz nyolc fok van, itt pedig talán plusz harminc, az mindenképpen sokat nyom a latban, hogy itt az emberek összehasonlíthatatlanul kedvesebbek, mint otthon. Különösen mióta megtanultam a Varázs Szavakat.

Egy helyi barátunk Kanal – inkább úgy kell ejteni, mint a kutyatartásra használatos területet, sem mint az evőeszközt – árulta el bűvös szavakat, amikor tegnap elvitt bennünket kirándulni a Nyugati Barajhoz. Ez egy hatalmas mesterséges tó, és Angkor virágzása idején a zseniálisan megtervezett vízgyűjtő és -elvezető rendszerhez tartozott. Van a közepén egy pici sziget egy elárasztott templommal. Kanal ezt mutatta meg nekünk, mielőtt elvitt volna ebédelni egy nagyon fura helyi étterembe. Előtte még teletömött mindenféle déligyümölccsel: dragonfruittal, jackfruittal, rambutánnal. Megbeszéltük, hogy ha most nem lett parazitás bélfertőzésünk, akkor sosem lesz már. Az étterem egyébként összekapcsolt, fedett stégekhez hasonlít, a víz borította rizsföld szélén, cölöpökön áll, kis bokszokra tagolódik, ahol a családok a földre terített háncs szőnyegeken fogyasztják a megrendelt ételeket, majd a kikötött hintaágyakban sziesztáznak. A menüsorunkon volt töltött béka, mindenféle meghatározhatatlan levelekből álló saláta, sült csirke rizzsel, rovarokkal ízesített halkrém – ezt utóbbit csak Kisandi vállalta be. A desszert chillis-sós krémmel kent mangó, bambuszcsőbe tömködött sticky rice, vagyis édes ragacsos rizs volt. Délután Kanal – buddhista szerzeteseket megszégyenítő türelemmel – jött velünk alkudozni a helyi piacra, így soha nem látott kedvezményeket értünk el a karácsonyi nagybevásárlás során.

 

És, amint említettem megtanította a Varázs Szavakat is: A’te O’kun. Lehet, sőt biztos, hogy nem így kell írni, de így kell mondani, és azt jelenti, hogy „Nem, köszönöm”. Azóta csak ezt szajkózom a fuvart ajánló tuk-tukos fiúknak. Már legalább három házassági ajánlatot kaptam. A helyi férfiak annyira boldogok, hogy egy európai beszéli a nyelvüket, hogy azonnal abbahagyják az éneklést, amivel addig a szolgáltatásaikat kínálgatták, és normáltónusba váltva megkérik a kezem. Persze ne aggódj Anyukám, nem kell majd ide járnod unokázni. Bármennyire is megszerettem ezt az országot és ezeket az embereket, az ígéret szép szó: Karácsonyra haza megyek.

Bár nekem is nehéz itt hagynom Ázsiát. Legjobban a kicsi különbségeket szeretem. Ha itt bármit kérdezek, amire nem tudnak válaszolni, vagy nem értik a kérdést, mindig egy határozott és egyértelmű: Yes!-szel felelnek. Szeretem azt is, hogy minden „same, same, but different”, vagy „same, same, but better” Szeretem, hogy egy hatalmas időugrással 2553-ban, majd 2552-ben, majd ismét ’53-ban találtuk magunkat. A kambodzsai és a thaiföldi buddhista időszámítás ugyanis eltér egymástól. (Ez is same-same, but different!) Szeretem, hogy az emberek mindig mosolyognak, és sajnálom, hogy csak három repülőjegyünk van, és ezért nem tudjuk hazavinni az egész országot, hogy megmutassunk Nektek…

Túl a határon

Tegnap dél körül – ismét egy hosszú éjszakai buszozás után – visszaérkeztünk Siem Reap-be. Imi olyan boldog volt, amikor a taxi kitett bennünket a Jasmin Lodge előtt, hogy erősen gyanakodni kezdtem, nem nagyon élvezte az utazást Kisandival és velem. Úgy vigyorgott, mint aki végre megpillantotta rég’ nem látott otthonát. Szólnom is kellett, hogy ne élje bele magát, mert csak három napig maradunk. Két magyarázatot látok a viselkedésére, nem tudom még eldönteni, melyik lehet a helyes. Vagy rokonlelkek vagyunk, és neki is mindenütt jó, azért örült ennyire, vagy azért mosolyog, mert már menne haza, és ez az utolsó állomásunk a hétfői hazaindulás előtt.

Kisandi is boldog. Megint itt vagyunk imádott Angkorja közelében. Még fel sem értünk a szobánkba, máris szövögette a terveket, hogy hova akar még ellátogatni. Sőt a vendégház tulaja és az étteremben dolgozó édes pincérfiúk is kitörő örömmel fogadták a viszontlátást. Nem olyan szépek, mint Johnny és a barátai a koh chang-i Porn’s Bungalow-ban, és a tejeskávé sem olyan finom, de amikor így mosolyognak, és reggelire hozzák az isteni sajtos, paradicsomos baguette-et, mindezt meg tudom bocsátani nekik.

A khmer vendégszeretet messze földön híres, de nekünk a thaira sem lehet panaszunk. Alig akartak elengedi bennünket Koh Changról. Azt állította minden taxis, hogy délután öt után már nincs fuvar a komphoz. Pedig az útikönyvünk szerint az utolsó komp este hétkor indul, és mi azért ezt választottuk, mert éjszakai busszal akartunk tovább utazni Bangkokba, és inkább maradtunk a paradicsomi szigeten, mint várakoztunk volna a trati buszállomáson. Jó félórás-órás keresgéléssel végül sikerült egy olyan taxist találnunk, aki duplapénzért végül elvitt minket a komphoz. Még persze így is túl korán értünk Trat-ba, ahol szerencsére találtunk egy vurstlit, így nem unatkoztunk a busz indulásáig. Nagyon élveztük a mókázást, mert itt is mi voltunk az egyedüli európaiak. A bácsi a kifőzdében – bár egy mukkot sem értett abból, amit mondtunk neki – készségesen főzött nekünk levest, és a fánkárus kislányok irultak-pirultak a gyönyörűségtől, amikor Imi egy fél tucat fánkocskát vásárolt tőlük. Persze mindent azon az áron kaptunk meg, mint a helyiek, ami nagyjából a fele volt annak, mint máshol, a turisták látogatta helyeken. A kirakodóvásár, a lacikonyhák és a vidámpark mellett a nagyszínpadon fiatal thai tehetségek mutatták be ének és táncművészetüket. Iminek és nekem ez tetszett a legjobban. A helyi fiatalok lelkesen invitáltak minket táncolni, miközben a művésznő – lehet, hogy fiatalember – azt búgta a mikrofonjába, hogy welcome to Thailand. Csodálatos utolsó emlék ez ebből a gyönyörű és csodálatos országból, a „boldogság földi paradicsomából”, amit már nem is értem, miért akartunk annakidején Burma kedvéért elhagyni.

Be kell vallanom, hogy hasonlóan érzek Kambodzsa iránt is, és úgy vélem, ezzel két útitársam is így van, de Imi mindenképpen. Igazság szerint már akkor vigyorgott, amikor átértünk a határon. A vízumigénylésnél a kedves hivatalnokok az első szóból megértették, hogy mi nem kívánunk többet fizetni a beutazási engedélyért, mint a hivatalos húsz dollár. Nem is akadékoskodtak. Pedig útközben hallottunk olyan utazókról, akiket órákra is bezártak, mert nem akarták megvesztegetni a rendvédelmi szerv vélhetően alulfizetett dolgozóit. Az útlevél-ellenőrzéskor pedig a határőr bácsi annyira megörült, hogy megérkeztem a csodás hazájába, hogy még mosolygott is, ami a khmer hivatalnokok részéről ritka mutatvány, valószínűleg azt tanítják nekik, hogy zord arccal több baksist tudnak bezsebelni, mint kedveskedve. A Kisandi útlevelét ellenőrző hivatalnok pedig egyenesen dalra fakadt, amikor meglátta ki áll a sorában. Ám a fő attrakció csak ezután következett. Imi a fejébe vette, hogy a Poi Pet és Siem Reap közti nagyjából százötven kilométeres utat nem kívánja a távolsági buszon – kb. három óra alatt – végigzötyögni, jöjjünk inkább taxival. Azt is elhatározta, hogy fejenként csak hét dollárt fizessünk a sofőrnek – a buszjegy egyébként tíz dollár per fő. Szóval hagyta, ahogy a gépjármű-tulajdonosok a színe elé járuljanak és megtegyék ajánlataikat. Egy fél óra alkudozás után kezdtem sejteni, hogy a hét dollár nagyon kevés lehet, mert nem nagyon adta be senki a derekát. Olyanok akadtak, akik nyolcért vállalták volna, de Imi hajlíthatatlannak bizonyult. Már éppen akartam neki szólni, hogy egy dollár az mindösszesen száznyolcvanegy forint, annyiért otthon már egy liter tejet is nehezen kap, amikor rájöttem, hogy nem is a pénz számít, hanem arról van szó, hogy nagyon élvezi ezt a játékot. Ekkor értettem meg, hogy mi nyomta néha a szívét annyira Thaiföldön. Ott a tuk-tukosok és a taxisok sokkal kevésbé hajlanak az alkudozásra, mint Kambodzsában. Imi nem is szeretett velük szóba állni, ezért utaztunk annyit busszal!

Cirkuszba illő látványosságot nyújtottunk, amint a nagy hátizsákjainkkal emelt fővel sétáltunk hárman a tűző napon, a nyomunkban egy tucatnyi alkudozó, magát ajánlgató sofőrrel, némelyik közülük a gépjárművével kísért minket. Már gyalogoltunk egy ideje, amikor Kisandi megkérte Imrét, hogy egyezünk meg a nyolc dollárban, mert végül nem lesz értelme autóba szállni arra a néhány méterre Siem Reap-ig.

 
Hát így történt a visszatértünk. Ma kirándulgatni fogunk, holnap pedig remélem, rá tudom venni Kisandit, aki be van sózva, hogy pihenjünk egy kicsit mielőtt nekivágunk a hazaútnak, ami előreláthatóan hétfő reggeltől kedd estig fog tartani.

Johnny Depp a markát dörzsöli

Amikor megérkeztünk azt mondtuk Johnny Depp-nek, akit egyébként Porn-nak hívnak – de Imi szerint lehet, hogy ez csak a hobbija – hogy előreláthatóan három éjszakát maradunk. Ma fizettük be az ötödiket. Töltöttem fel néhány képet, hogy érthető legyen a döntésünk – bár a fotók nem adják vissza jól sem a hangulatot, sem a színeket. Emiatt Kisandi egy kicsit szomorú, de aztán megvigasztalódik, amikor körülnéz.

Töltöttem fel képeket a korábbi bejegyzésekhez is, lett ugyanis Internetünk, mert előkerült az itteni „rendszergazda”: Peter, aki német, négy éve jött, és nem tud hazamenni. Lehet, hogy Johnny velünk kapcsolatban is erre számít. De ne aggódj Anyukám, jó kislány vagyok, Karácsonyra otthon leszek!

Új hobbiaink

Koh Changon mindannyian megtaláltuk az új hobbinkat. Kisandi, aki azt hitte magáról eddig, hogy víziszonya van, imád a delfinekkel úszkálni, és az sem zavarja, hogy nyolc méteres vízmélység van alatta. Nekem a motorozás örömeiből eddig csak a hátsó ülésen való kapaszkodás és nézelődés jutott, most azonban úgy száguldozom a hegyi szerpentineken, mintha erre születtem volna. (Ne aggódj Anyukám, már leadtuk a bérelt motort, és mind egyben vagyunk.)

Iminek két új hobbija is lett. Egyrészt büszke macskagazda, amióta beköltözött a banánkunyhójába a sziget legszebb kiscicája, másrészt a mi legnagyobb örömünkre kiderült róla, hogy imád kézzel ruhát mosni. Mivel itt van egy-két napunk pihenni, belefért egy nagymosás is, így Imi hódolhatott új szenvedélyének. Öröm volt nézni, ahogy pancsikol a biológiailag lebomló, csodás illatú mosószer habjaiban. Meg kell jegyeznem, nagyon szépen mos, és ez bizony nem kis teljesítmény, mert idefelé – tekintettel a távolsági buszokon töltött éjszakákra – csak kétnaponta váltottunk ruhát, vagyis volt egynéhány igen mocskos darabunk.

Koh Chang tehát olyan hely, ahol az ember felfedezheti eddig rejtett képességeit. Kár, hogy hamarosan – talán már holnap, de lehet, hogy csak holnap után – indulnunk kell vissza Kambodzsába. A pontos időpont attól függ, hogy át tudunk-e itt menni a thai-kambodzsai határon, vagy vissza kell utaznunk Bangkokba, és arra térni vissza, amerről jöttünk. A khmer határőrök ugyanis elég trükkösek, és hallunk olyan híreket, hogy csak akkor adnak vízumot, ha kétszer annyit fizetünk, mint amennyibe az hivatalosan kerül. Mivel útitársaim már jól ismerik a határátlépési szokásaimat, és hogy milyen hatással van rám a hatóságok packázása, lehet, hogy nem mernek kockáztatni az itteni határon.

Úton a paradicsomban

Megvagyunk, nem vesztünk el! Az elmúlt néhány napban rengeteget utaztunk. Bangkokból éjszakai busszal keltünk útra Chiang Mai-ba, a legszebb thai kisvárosba, amit eddig láttam. A terv szerint csak átutaztunk rajta. A tízórás buszozást követően reggel érkeztünk, és miután megnéztük az apró festői belvárost, délután indultunk is tovább Mea Sai-ba a burmai határra. Mire odaértünk kb. éjjel fél tizenegy körül, minden kihalt volt, már mindenki aludt. Talán a korai sötétedés miatt lehet, hogy itt és Kambodzsában is este kilenc-tíz körül minden bezár. Éjfélig kizárólag a turisták által sűrűn látogatott szórakozóhelyek tartanak nyitva, ahol az európaiak és ausztrálok mozdulatait a helyiek álmos pillantásai kísérik.

A Lonely Planet-ből kinézett guesthouse felújítás alatt állt, de miután nagy nehezen legmélyebb álmából felvertük egy másik vendégház portását, a már-már kétségbeesett Kisandi legnagyobb megnyugvására, végül találtunk megfelelő szállást éjszakára.

Tortúránk másnap folytatódott a burmai határon. Sikeresen kiléptünk Thaiföldről, átsétáltunk a senki földjét jelentő hídon, ám a másik oldalon megtudtuk, hogy valami új szabály miatt a bangkoki követségen kapott vízumunk itt nem használható, de ha veszünk egy tízdolláros beutazási engedélyt, akkor ellátogathatunk a legközelebbi két városkába. Persze kell még egy kalauzt bérelnünk, illetve szállást foglalnunk és fizetnünk a taxiért, ami fejenként további 4500 bhat-ba, vagyis nagyjából 140 dollárba kerül. Mivel mi még aznap Mandalay-ig akartunk eljutni, amihez vissza kellett volna fordulnunk Bangkokba, és légi úton belépni Myanmar két nyitott nemzetközi határátkelőhelyének egyikén, a szomszédos két kis település nem jelentett csalogató alternatívát.

Bevallom, megmakacsoltam magam, és kijelentettem, hogy egy fillérrel sem fizetek többet egy olyan országnak, ahol nem szívesen fogadnak, és ráadásul az emberi jogokat is semmibe veszik, így Imi kétkedése és Kisandi csendes beletörődése közepette visszasétáltunk a thai oldalra. Imi abban kételkedett, hogy a thai hatóságok értékelik-e majd annyira az önérzetemet, hogy visszaengednek úgy az országukba, mintha el sem hagytuk volna azt.

Kevés olyan embert ismerek, akinek megengedték, mi több felszólították rá, hogy írjon bele a saját útlevelébe. Nekünk ezt kellett tennünk ahhoz, hogy a néhány perccel korábbi kilépésünket a thai határellenőrző szerv törölje. Nem tudjuk pontosan mit írtunk alá, mert a határőr bácsi ugyan gyönyörű betűalakzatokat rajzolt az aláírásom fölé, de nem mondta meg, mit jelentenek azok. Azt sejtjük, valami ilyesmit: „aláírásommal igazolom, hogy önszántamból tértem vissza ebbe a gyönyörű és megbízható országba, a boldogság földi paradicsomába stb. stb.”.

A kis intermezzo hatására Burmáról végleg letettünk. Most van egy, januárig érvényes, de fel nem használt vízumom. Ocsóér’ átadom, ha valakinek kedve támadt ezek után odautazni. Valamint van egy nagy piros „cancelled” feliratom a thai kilépési pecsétemen.

Visszatértünk hát Chiang Mai-ba, és egy „csodálatos” kirándulást tettünk a Doi Pui Nemzeti Parkban, ahol még a vízesés körüli kertben is csupa művirág díszeleg. A park területén található arany buddhista templom, kihagyhatatlan látványosság, ugyanígy a királyi család nyári rezidenciája, ahova a királyi pár januárban érkezik, ezért mostanság felújítási munkálatok folynak, illetve „elnézést kérünk, mert a rózsakertben jelenleg nem nyílnak a virágok”.

Néhány felejthetetlen órát töltöttünk még a park közepén lévő zsibvásárrá alacsonyodott törzsi faluban, ám az attól csak néhány kilométernyire fekvő – állítólag „autentikus” – másikba sajnos nem jutottunk el, mert arra felé rosszak az utak, és bérelt sofőrünk nem volt hajlandó elvinni bennünket. Megpróbáltuk ugyan gyalog is, de hiába túráztunk két órát az erdőben, a falu még így is túl messze volt.

Kisandi örömére tegnap Shukothai-ban néztünk templomromokat. Ez volt a Sziámi Királyság fővárosa Bangkok és Ayutthaya előtt. Számomra nagyon fura, hogy az állítólag több száz éves romok téglából épültek, és sok helyen mintha malter lenne a kötőanyag. Ezek a keleti népek vagy valóban tudnak valamit, amit mi nyugatiak nem, vagy kamu az egész. Ezen a kérdésen azóta vitatkozunk, hogy még Bangkokban ellátogattunk egy éjszakai szórakozóhelyre, és nem tudtuk eldönteni, hogy amit látunk az a valóság, vagy ez is csak annak egy sajátos változata.

  

Miután végig buszoztunk a fél országon, összeszedtem minden bátorságom, és felvetettem az alternatív szórakozást kedvelő és a szokásos turistaparadicsomokat kerülő útitársaimnak, hogy mit szólnának ahhoz, ha mégis töltenénk egy vagy két napot a tengerparton. Az útikönyvből Koh Chang-ot néztem ki erre a célra azt a kis szigetet Délkelet-Thaiföldön, ahova közel a kambodzsai határ, és ahol a beach-elés mellett lehet túrázni a dzsungelben, úszni a delfinekkel, hajókázni és búvárkodni is. Nem mondom, hogy az ötletemet kitörő lelkesedés fogadta, de mivel eddig nem játszottam ki a „nekem is van egy kívánságom” kártyát, társaim végül beadták a derekukat.

Tegnap este érkeztünk meg. Azóta mindketten sokkot kaptak. Igazi banánkunyhóban lakunk a tengerparton, képeslapra illő környezetben. Ha be akarunk menni a faluba, akkor néhányszáz métert kell sétálnunk a puha homokban vagy a bokáig érő langyos tengerben. A tengermorajlására aludtunk el, és arra ébredtünk. Kisandi holnap úszhat a delfinekkel. Erről álmodik gyerekkora óta. A bungalók tulajdonosa úgy néz ki, mint Johnny Depp, aki talán az egyetlen olyan férfi a világon, aki Kisandinak és nekem is egyformán bejön. Szóval csak ülünk a teraszon, shake-t szürcsölgetünk, és azon tűnődünk, hogy honnan szerzünk kloroformot, mert innen Imit is nehéz lesz majd elrángatni.

Valami vadság

Egész vasárnap a Khao Yai Nemzeti Parkban szafariztunk. Láttunk sok majmot, akik az út szélén fényképeztették magukat a turistákkal, de amikor Imivel túl közel merészkedtünk az egyik nőstényhez, a férje előrontott a bozótból, és mint egy cica, felborzolt háttal vadul fújt ránk. Láttunk sok elefántot is, kijöttek a kocsiútra, és a parkőrök hiába próbálták a látogatókat távol tartani tőlük, az egyiküknek csak sikerült letörnie egy személyautó visszapillantó tükrét. (Ne aggódj Anyukám, mi kisteherautóval utaztunk, és a vezetőnk nagyon vigyázott ránk.) Láttunk egy nagy, a faágak közé kucorodott fekete szőrgombócot, amiről a helyiek azt állították, hogy maláj medve, de Imi szerint csak egy szőrkucsma lehetett. Láttuk még egy cibet macska farkát is a lombok között himbálózni, és Kisandi azt kérte, feltétlenül írjam meg, hogy láttunk két hornbill-t is, bármi legyen is az.

Továbbá gyalogtúrát tettünk az őserdőben, ahol a vezetőnk – aki úgy festett, mintha a Karib tenger valamelyik szigetéről érkezett volna, alaposan beszívva – igyekezett megismertetni minket a helyi flóra minden elemével: gyömbérrel, fahéjjal, szantálfával, rattannal, valamint a trópusi betegségek kezelésére alkalmas gyógynövényekkel.

Délután visszajöttünk Bangkokba a burmai vízumunkért. Megint sikerült olyan közlekedési eszközt választanunk, amelyen mi voltunk egyedül európaiak. Most már kifejezetten keressük a lehetőséget, hogy a helyiekkel barátkozzunk. Ami nem könnyű, mert mi nem beszéljük a thai nyelvet, ők pedig ha beszélnek is angolul, olyan dialektust használnak, amiből sokszor egy büdös szót sem értünk. De általában rendíthetetlenül mosolygunk, és ez a non verbális eszköz minden kommunikációs akadályt megold.

Ami a burmai vízumot illeti, úgy tűnik, Kisandi és én is nagyon ügyesen titkoltuk el az emberi jogi vonatkozású munkánkkal összefüggő „sötét” igazságot, mert megkaptuk a beutazási engedélyeket. Éjjel megyünk is tovább Burmába. Nem tudom, hogy ott lesz-e Internet, ezért ne aggódjon senki, nem fogunk elveszni, csak legfeljebb a kommunikáció akadozik majd.

Kisandi végre újra boldog

Tegnap elhagytuk Bangkokot, vonatra szálltunk észak felé, Ayutthaya-ba. Ez volt a régi Sziám fővárosa, melynek egy részét a khmerek építettek, és ma a világörökséghez tartozik. Egy néhány négyzetkilométernyi szigeten rengeteg templomrom. Kisandi ezért boldog, újra mászhat fel s le a kőlépcsőkön. Persze kicsit csalódott is, mert a képek alapján azt képzelte, hogy olyan lesz, mint Angkor. Ahhoz elég sok képzelőerőre vagy Mekong viszkire van szükség, hogy az ember ezt olyannak lássa, de egy napot megért.

Ma továbbálltunk a Khao Yai Nemzeti Parkba. Míg az állomáson a vonatra vártunk – túlzsúfolt harmadosztályú fapadosra – megállt egy szerelvény, leszállt róla több száz rózsaszín virágmintás ingbe öltözött fiatal, a fontos emberek beszédet mondtak, volt vörös szőnyeg és kisoltár. Majd egyszer csak felharsant a hangszórókból a thai himnusz. Onnan tudtuk, hogy az lehetett, mert a peronokon és a váróteremben mindenki felpattant, vigyázzba vágta magát. Jó hosszú a thaiok himnusza, hosszabb, mint a miénk, de sokkal-sokkal vidámabb. Egészen jó kedvem támadt tőle, ha nem tartottam volna illetlenségnek, talán még táncra is perdülök. Úgy sejtjük, hogy az Őfelsége köszöntésére Bangkokba induló delegációt láthattuk és ünnepelhettük. Ma van a király szülinapja.

Ez az ország is tetszik. Nagy a nyüzsgés, néha a tolongás, de ezek az emberek sokkal nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, mint mi európaiak. Az egyik bangkoki esti sétánk alkalmával elvetődtünk például egy nagy üres területre, ahol a földre terített szőnyegeken emberek aludtak szerte szét. Egyáltalán nem éreztem szánalmat irántuk, sőt, inkább kifejezetten békésnek tűnt, ahogy az utcán élnek. De számomra természetes látványt nyújtanak a nagyvárosi felhőkarcolók mellett düledező bádogviskók is.

Talán a meleg miatt van. Kitágulnak az erek, lelassul a véráramlás, elképzelhetetlen a stressz. Vagy a buddhista imák és meditációk hatása áradt szét a levegőben, és ettől esett transzszerű állapotba mindenki. Nincs aggodalmaskodás, szorongás, türelmetlenség. Csak egy-egy napra és csak nagyvonalakban tervezünk, úgyis minden rendben lesz. (Persze könnyen érzek így, Imi mindig gondoskodik róla, hogy legyen hol álomra hajtanunk a fejünket, és hogy ne essen semmi bajunk.)

Bangkok

Tegnap délután négy órára megérkeztünk Bangkok-ba. Nyolc órát utaztunk, amiből kb. másfelet a határátlépés vett igénybe. A kambodzsai oldalon le kellett szállnunk a távolsági buszról, átsétálni és belépni Thaiföldre, itt értünk jött egy mikrobusz, kb. fele akkora, mint ami addig elhozott, és utaztunk tovább. Az utak legalább jobbak, mint a szomszédban.

Bangkok hatalmas. Az útikönyv szerint hét és fél millióan lakják. Szmogos, forgalmas, túlzsúfolt. Imi meglepően jól tűri a nagyvárost. Több mint három hónapot élt egy poros faluban, azt hittem, sokkot kap a tömegtől, de csak a közlekedést utálja. Azt mondja, úgy képzelte, Bangkok a bűn városa, és milyen igaza van. Itt még azt sem szabad elhinni, amit egy idegen kérdez. Nem tudom, hogy csak a turistákat akarja mindenki becsapni, vagy egymással is így viselkednek… De az is lehet, hogy pusztán az igazság egy-egy sajátos értelmezését interpretálják.

Szállást a Khaosan Road-on találtunk, az éjszakai piac mellett. Ez a város egyik központja, aminek az az előnye, hogy minden közel van, a hátránya meg a szomszéd karaoke-bárból átszűrődő nyikorgás. De nem tervezünk sokáig itt maradni, szeretnénk minél hamarabb továbbállni Burmába. Ezért a ma reggelt a Myanmari Nagykövetségen kezdtük, ahol ízelítőt kaphattunk abból, milyen nehéz belépési engedélyt kapni egy diktatórikus berendezkedésű országba. A cipőméretemet ugyan nem kérdezték meg, de az elmúlt három munkahelyemről és arról, hogy pontosan mivel foglalkoztam részletesen be kellett számolnom. És a lap alján az aláírásommal igazoltam, hogy a megadott adatok megfelelnek a valóságnak. Kisandi egy kicsit aggódott, hogy nem szívesen adnak vízumot neki, ha beírja, hogy az Eurodesk koordinálásával foglalkozik, és korábban dolgozott gyerekotthonban és ifjúsági irodában is. Azt persze nem reklámoztuk, hogy emellett emberi jogi tréner. Mondtam neki, hogy ne vegye magára, ha úszik a burmai vízumunk, mert az én „sötét” szociálpolitikus múltamat nehezebb eltagadni, mint az övét, nem is beszélve a jelenlegi foglalkozásomról. Sokáig gondolkodtunk azon, hogyan lehet úgy megfogalmazni, hogy az ombudsmannak dolgozom, hogy ne is hazudjunk, de az a burmai hatóságok számára is elfogadható színben tüntessen fel. Végül az igazság egy sajátos interpretációja mellett döntöttünk…

Délután többek között ellátogattunk a királyi palotába, a smaragd és az alvó Buddha templomába és egy hindu templomba, ahol megdöbbenve tapasztaltuk, alig hogy a hívek leteszik az imént vásárolt áldozati gyümölcsöket és virágfüzéreket az oltárra, máris jön a templomszolga, összeszedi és viszi vissza a pulthoz, ahol újra eladják azokat. Persze mennyivel rosszabb ez, mint pénzt dobni a perselybe?

Közeleg a király születésnapja – december 5-dike – ezért az utcák tele vannak pavilonokkal, virágokkal, girlandokkal, ajándékárusokkal. Így itt is egészen jól érzem magam, olyan ez, mint otthon a karácsonyi vásár.

Love is in the air

Reggel elhagyjuk Kambodzsát, tovább utazunk Thaiföldre. Hiányozni fog a tuk-tukozás. Remélem, a szomszéd országban is használják ezt a közlekedési eszközt. Azt hiszem, nem fog hiányozni azonban a khmerek zavarba ejtő kedvessége. Elképesztő, hogy mennyire odaadóak tudnak lenni, és nem mindig csakis anyagi megfontolásból. Ma délután például alig tudtam a város egyetlen szupermarketében lebeszélni az eladófiút arról, hogy este randizzunk. Füstölőket akart hozni nekem, mert a boltban nem volt olyan, amilyet kerestem. I really want to help you, lady – énekelte. És biztosan nem fog hiányozni a dzsungelzaj. Nem tudom, milyen állat lehet ez. A békák brekegnek, a kabócák ciripelnek. De ezek a – talán – rovarok fülsértően, élesen sikítanak.

Az elutazás előtti utolsó napot főképpen punnyadással töltöttük. Ettől Kisandi – aki szerintem hiperaktív – ideges lett. Ezért el kellett kísérnem a közeli buddhista templomba, hogy valami kulturális tevékenység mégiscsak jusson mára is. Nem bántam meg. Az egyik szerzetes megkért, hogy segítsünk megírni az angol leckéjét. Nagyon édes volt!

Este Imi vezényletével elkészítettük, feldíszítettük és vízrebocsátottuk a lótuszvirágokat. A papírt a könyv és játékkereskedésben szereztem, ahol egyébként nem tartanak papírárut, de nagyon segítőkészen eladták nekem a számítógépük nyomtatójából az A4-es lapokat. Kicsit fennakadt a szemük, amikor megmondtam, hogy mennyi kell – virágonként kilenc darab – de megoldották. A gyertyákat Imi vette valahol, a füstölőket pedig abban az étteremben kaptuk a piacon, ahol vacsi közben meghajtogattuk a virágokat. A kishajókat a kedvenc bulizós körforgalmunk mellett engedtük útjukra. (Kisandi majdnem velük úszott, de ezt a balesetet végül sikerült megelőznünk.) A vízen úszó apró lámpások gyönyörűek voltak. Sok turista és helyi is megállt, megcsodálta és lefényképezte a látványosságot. Remélem, odahaza már érződik a hatás. (A virágokba vagy egy kívánságot vagy egy olyan dolgot kell beletenni, amit szeretnénk elengedni. Jó pár kis cetlit hoztam magammal otthonról.)

Az akció után Kisandit robogóra ültettük, mert megint valami szakérteni való munkája akadt, Imivel pedig bevetettük magunkat a Siem Reap-i éjszakába. Megittunk néhány koktélt, és elmentünk egy táncos helyre, ahol a helyi lányok szedik fel a „gazdag” külföldi pasikat. Nagyon meglepődtem, amikor az egyikük – bár Imivel utólag megegyeztünk abban, hogy a lady inkább ladyboy lehetett – engem választott. Megpuszilta az arcomat, miközben a fülembe énekelte, hogy nagyon tetszem neki, és szép vagyok. Azt hiszem, eddig ezen kívül csak egyszer próbált meg nőnek öltözött férfi felszedni…

Ajjajjajj, macskajaj!

A hétvégét túlnyomórészt utazgatással töltöttük. Az elmúlt néhány napban a kedvenc kambodzsai elfoglaltságom a tuk-tukozás lett. Az elmúlt néhány nap alatt rengeteg követ láttam. Bevallom, az én ízlésem szerint már-már sokat is. De mivel Kisandi régésznek, vagy mittoménminek készült gyerekkorában, szolidaritásból hősiesen másztam vele fel és le az újabb és újabb templomromokban. Igaz, nincs két egyforma belőlük, így nem is volt annyira unalmas, csak kicsit jól esik nyafogni az engem ért kultúr-sokk miatt…

A Ta Keo-ban például kifejezetten meredeken kellett fel aztán lemászni a keskeny, inkább létraszerű lépcsőkön, ez nagyon izgalmas volt. A Ta Prohm-ot – állítólag itt forgatták a Tomb Rider-t – szándékosan nem állították helyre, sok helyen bedőltek a falak, és itt szemléltetik azt is, hogy az évszázadok során hogyan vette át az uralmat az őserdő az egykori civilizáció felett. Iminek nem tetszik, mert szerinte nagyon mesterkélt, ahogy „úgy hagytak mindent”. A Banteay Srei kőfaragásai, mint a csipke, azt mondják, ezt csakis női kéz készíthette. De a legjobban nekem Preah Khan tetszett. A teljesen szabályos alaprajz, a hosszú szűk folyosók. És talán azért is ez volt a kedvencem, mert ide már olyan későn érkeztünk, hogy az árusok mind hazamentek, senki nem zaklatott. Rajtunk kívül csak két fiatal buddhista szerzetes és a kísérőjük bóklásztak a falak között.

Nagyon zavar, hogy bárhol megállunk, megrohannak bennünket az árusok, főképpen gyerekek. A khmerek – talán csak a külföldi turistákkal beszélnek így – természetellenesen magas hangon éneklik az angol szavakat: postcards lady, very good price, only one dollar for ten! Ettől az az érzésem támad, hogy nem egyszerűen kínálják a portékájukat, de szinte könyörögnek, hogy vedd meg azt. A gyerekeknek egyébként több rafinált trükkjük is van, hogy rávegyenek a vásárlásra. Megkérdezik például, hogy honnan jöttél, és megmondják, mi a hazád fővárosa, vagy megkérdezik, mivel foglalkozol, és azt mondják, hogy ők is annak tanulnak, és most a tandíjra gyűjtik a pénzt. Tanulnak?! Ha iskolába járnának, nem lógnának naphosszat a romok környékén a turistákra vadászva. Még harminc év után is nagyon erősen érződik, hogy ez az ország elvesztette azokat a polgárait, akik valamilyen területen szakértelemmel rendelkeztek. A felnövekvő nemzedékeknek így nem nagyon van kitől tanulniuk. Ebből mi is ízelítőt kaphattunk, de Iminek, aki már hónapok óta itt él, rengeteg ezt alátámasztó, néha vicces, néha bosszantó kis története van.

Szombat délután elmentünk abba az iskolába, ahol Imi a három hónap alatt tanított környezetvédelmet és számítástechnikát. Kurzuszáró ünnepség volt, ahol az okleveleket az osztályának Teacher Imre adta át. Először jött egy buddhista pap, aki tíz dollárért megáldotta az egybegyűlteket, aztán az igazgató mondott beszédet. Az ünnepség alatt az igazgató mellett állt az önkéntes program összekötő tanára, aki gyakorlatilag az iskola igazgatóhelyettese is egyben, és az egyetlen olyan angoltanár a suliban, akinek diplomája van. Jól szemléltették azt, amiről az előbb írtam. Az volt az érzésem, gyerekek játszanak felnőttesdit. Vichhika 25 éves, de legfeljebb tizennyolcnak mondanám, az igazgató van vagy 29, de ő is letagadhatna tízet.

Vasárnap este egy buddhista pagodába mentünk esti meditációra. Jobb volt, mint a turbulencia! Annyira ellazított, hogy csak azért nem aludtam el, mert Imi azt mondta, hogy barangok (hiten kívüliek vagy ilyesmi) lévén bárhogyan viselkedhetünk, de mégsem illik elnyúlni a padlón és szundikálni. A meditáció után az önkéntesek záró bulijára tartottunk, ám kiderült, hogy a csapat eszének kikiáltott tag azon kevés férfiak közé tartozik, akik nem találnak vissza arra a helyre, ahol egyszer már jártak. Bolyongtunk egy kicsit a külváros sötét utcáin, aztán letáboroztunk egy körforgalom közepén, várva a megmentőkre. Még szerencse, hogy ha a tájékozódó képességeinek kicsit híján is van, Iminek mégis van esze. Kitalálta, hogy küldjünk üzenetet a többieknek, jöjjenek értünk. Hogy a várakozás alatt se unatkozzunk, a környékbéli khmerek nagy örömére kinyitottunk egy üveg bort és Kiss Tibit hallgattunk az mp3 lejátszómon. Ennél az igazi buli sem volt sokkal jobb, sőt! Persze végül Nelli – az önkéntesek boldogulásárét felelős magyar lány – megtalált minket, és legnagyobb örömünkre kiderült, hogy a buli abban a házban volt, amelytől kb. ötméternyire fordultunk vissza, mert a csapatunk esze mondta „itt már úgysincs semmi”.

A tegnapi napunk a macskajaj jegyében telt. Az egyetlen hasznos tevékenységünk az volt, hogy kimostuk a szennyesünket, ami tekintve, hogy már másfél hete eljöttünk otthonról mostanra halaszthatatlanná vált.

Tuk-tuk és Thöm Pöm

Ennek a címnek igenis van értelme. A tuk-tuk hangutánzószó, amely a korábbiakban említett gépjárművet takarja. Robogóra szerelt kocsi, ketten úriasan, négyen kényelmesen elférnek benne, de láttam már olyat is, hogy hatan-nyolcan csimpaszkodtak rajta. A nevét a fura hangról kapta, melyet akkor hallat, ha a sofőr jelezni akarja a többi tuk-tuknak, hogy „tessék vigyázni, érkezem”. Thöm Pöm pedig az a kedves tuk-tukos fiú, aki tegnap elvitt minket Angkor Wat-ba és Ankor Thom-ba. (Lehet, hogy nem pontosan így hívják, de ezt a nevet mondta, amikor bemutatkozott.)

Szóval tegnap tuk-tuk túrán voltunk. A terv természetesen más volt, biciklivel akartuk megtenni a néhány kilométeres utat, de ahhoz már megint nem tudtunk időben elindulni. Mondjuk azt, hogy még nem sikerült tökéletesen alkalmazkodnunk az időeltolódáshoz. (Inkább ezt mondjuk, mint azt, hogy lusta banda vagyunk, akik nem tudnak felkelni. Ez ellen Kisandi úgyis tiltakozna, és az elalvásért kizárólag engem tenne felelőssé.) Thöm Pöm-öt az utcán szedtük fel. Itt ez a szokás. Megmondod, hová akarsz menni, ő megmondja, mennyiért visz el. Aztán alkudoztok kicsit. Imi szerint általában a felére kell lealkudni az árat ahhoz, hogy mindenki jól járjon. Mi 6 dollárt fizettünk a teljes délutánra, az oda-vissza kb. 14-15 kilométeres útért.

Először körbesétáltunk Angkor Wat-ban. Ez itt az egyetlen nyugat felé néző templom. Az irány a hindu világban a halált is jelképezi, ezért a régészek úgy gondolják, hogy az építő II. Suryvarman Angkor Wat-ot szánta végső nyughelyéül. A templomban feltűnően sok a fej nélküli torzó. A szobrok fejét a vörös khmerek vagdosták le. Ennek két magyarázatát is hallottam. Az egyik szerint a módszeres rombolásnak a vallási helyek meggyalázása volt az oka. A másik magyarázat pedig az, hogy a szoborfejekért kapott pénzen fegyvert vásároltak, hogy valódi emberek fejét, vérét, életét tudják venni. Nem tudom, hogy a túlvilági dolgokkal vagy a fejek műkincskereskedelmével van-e összefüggésben, de az egyik félhomályos kamrában szörnyen megrázó élményben volt részem. Kisandi miután órák óta szótlanul itta magába a kultúrát, egyszer csak felém fordult és sejtelmesen odasúgta – ne lepődj meg, ha egy fejjel a hátizsákomban térek haza. Először azt hittem, nem jól hallottam, számolgattam a szótagokat, a mondat ritmusát és dallamát, de sehogyan sem tudtam másként érteni, mint ahogyan szólt. Úgyhogy csak annyit kértem tőle, hogy ha lehetséges, az a fej ne az enyém, és ne is Imié legyen. Ebben megegyeztünk.

Angkor Wat után Angkor Thom következett. Van tehát Angkor, ami a nagy – állítólag kb. 200 négyzetkilométeres terület neve. Benne A. Thom a város és attól kb. két kilométerre A. Wat a templom. Az Angkor Thom közepén található Bayon templom Kisandi útikönyve szerint 54 tornyáról ismert. A tornyokon egyenként négy-négy, összesen tehát 216 mosolygó arc, Avalokitesvara istenség megdicsőült titokzatos mosolygó képmása. Az istenség minden szenvedést elhárít, ha az őt megillető tiszteletben részesítik. Imi szerint az oszlopokról az építtető király, VII. Jayavarman mosolyog fenségesen a világra. Nem tudom, kinek higgyek. Leginkább abban hiszek, hogy a szenvedéstől való megszabadulás legjobb módja, ha az ember elfogadja azt, ami van, hiszen úgysem tart örökké, minden elmúlik egyszer. Ettől persze még jó móka rámosolyogni egy kőmosolyú istenségre.

Hazafelé Thöm Pöm még megállt velünk Phnom Bakheng-nél, hogy megnézzük a naplementét. Ez valami grátisz szolgáltatás volt, mert mi nem kértük, nem is tudtuk, hogy ez egy turista látványosság. A dombtetőn tornyosuló templom – olyan mint egy maja piramis – lépcsőin, mint a kis verebek csücsül ezer turista, aki várja, hogy a napkorong lebukjon a horizonton. A templomig felmásztunk, de a lépcsőkön már nem. Túlságosan meredek volt, és meggyőztük egymást, hogy amikor a hatalmas tömeg a naplementét követő félhomályban elkezd lezúdulni a keskeny létraszerű feljárókon, az várhatóan nagyon balesetveszélyes lesz. A dombra fel lehet mászni gyalogosan, de a lustábbak és gazdagabbak az elefántháton való utazást is választhatják. 

Este Imi elvitt minket a Temple Bar & Balcony étterembe, ahol naponta khmer néptáncosok szórakoztatják a vacsoravendégeket. A fiatalok egy civil szervezetnél tanulják a táncot, és az étterem a gyakorlati terep számukra. Hagyományosan csak a lányok lehetnek ún. apsara (mennyei nimfa) táncosok, mert ők hajlékonyabbak, mint a fiúk, akik szegények a népi táncokban csak a medvét, a majmot, a tigrist imitálhatják.

Tegnap alaposan elfáradtunk, és várhatóan ez ma sem lesz másként. A mai tervben Ta Prohm szerepel, ahol a Tomb Rider-t forgatták.