Itt már elmúlt éjfél, az
utolsó éjszakánk Ázsiában, és ez az utolsó bejegyzés is. Holnap kora reggel
indulunk haza. Mostanra ott tartunk, hogy már nem csak Imit lesz nehéz feltuszkolni
a repülőre, de Kisandi is fontolgatja – ha nem is a maradást, de a későbbi –
kiköltözését. Különben nem csodálom. Ha nem is vesszük figyelembe, hogy a
híreink szerint otthon mínusz nyolc fok van, itt pedig talán plusz harminc, az
mindenképpen sokat nyom a latban, hogy itt az emberek összehasonlíthatatlanul
kedvesebbek, mint otthon. Különösen mióta megtanultam a Varázs Szavakat.
Egy helyi barátunk Kanal
– inkább úgy kell ejteni, mint a kutyatartásra használatos területet, sem mint
az evőeszközt – árulta el bűvös szavakat, amikor tegnap elvitt bennünket
kirándulni a Nyugati Barajhoz. Ez egy hatalmas mesterséges tó, és Angkor
virágzása idején a zseniálisan megtervezett vízgyűjtő és -elvezető rendszerhez
tartozott. Van a közepén egy pici sziget egy elárasztott templommal. Kanal ezt
mutatta meg nekünk, mielőtt elvitt volna ebédelni egy nagyon fura helyi
étterembe. Előtte még teletömött mindenféle déligyümölccsel: dragonfruittal, jackfruittal, rambutánnal.
Megbeszéltük, hogy ha most nem lett parazitás bélfertőzésünk, akkor sosem lesz
már. Az étterem egyébként összekapcsolt, fedett stégekhez hasonlít, a víz
borította rizsföld szélén, cölöpökön áll, kis bokszokra tagolódik, ahol a
családok a földre terített háncs szőnyegeken fogyasztják a megrendelt ételeket,
majd a kikötött hintaágyakban sziesztáznak. A menüsorunkon volt töltött béka,
mindenféle meghatározhatatlan levelekből álló saláta, sült csirke rizzsel, rovarokkal
ízesített halkrém – ezt utóbbit csak Kisandi vállalta be. A desszert chillis-sós
krémmel kent mangó, bambuszcsőbe tömködött sticky rice, vagyis édes ragacsos rizs
volt. Délután Kanal – buddhista szerzeteseket megszégyenítő türelemmel – jött
velünk alkudozni a helyi piacra, így soha nem látott kedvezményeket értünk el a
karácsonyi nagybevásárlás során.
És, amint említettem
megtanította a Varázs Szavakat is: A’te
O’kun. Lehet, sőt biztos, hogy nem így kell írni, de így kell mondani, és
azt jelenti, hogy „Nem, köszönöm”.
Azóta csak ezt szajkózom a fuvart ajánló tuk-tukos fiúknak. Már legalább három
házassági ajánlatot kaptam. A helyi férfiak annyira boldogok, hogy egy európai
beszéli a nyelvüket, hogy azonnal abbahagyják az éneklést, amivel addig a
szolgáltatásaikat kínálgatták, és normáltónusba váltva megkérik a kezem. Persze
ne aggódj Anyukám, nem kell majd ide járnod unokázni. Bármennyire is
megszerettem ezt az országot és ezeket az embereket, az ígéret szép szó:
Karácsonyra haza megyek.
Bár nekem is nehéz itt
hagynom Ázsiát. Legjobban a kicsi különbségeket szeretem. Ha itt bármit
kérdezek, amire nem tudnak válaszolni, vagy nem értik a kérdést, mindig egy
határozott és egyértelmű: Yes!-szel
felelnek. Szeretem azt is, hogy minden „same,
same, but different”, vagy „same,
same, but better” Szeretem, hogy egy hatalmas időugrással 2553-ban, majd 2552-ben,
majd ismét ’53-ban találtuk magunkat. A kambodzsai és a thaiföldi buddhista
időszámítás ugyanis eltér egymástól. (Ez is same-same, but different!) Szeretem,
hogy az emberek mindig mosolyognak, és sajnálom, hogy csak három repülőjegyünk
van, és ezért nem tudjuk hazavinni az egész országot, hogy megmutassunk Nektek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése