Kisandi végre újra boldog

Tegnap elhagytuk Bangkokot, vonatra szálltunk észak felé, Ayutthaya-ba. Ez volt a régi Sziám fővárosa, melynek egy részét a khmerek építettek, és ma a világörökséghez tartozik. Egy néhány négyzetkilométernyi szigeten rengeteg templomrom. Kisandi ezért boldog, újra mászhat fel s le a kőlépcsőkön. Persze kicsit csalódott is, mert a képek alapján azt képzelte, hogy olyan lesz, mint Angkor. Ahhoz elég sok képzelőerőre vagy Mekong viszkire van szükség, hogy az ember ezt olyannak lássa, de egy napot megért.

Ma továbbálltunk a Khao Yai Nemzeti Parkba. Míg az állomáson a vonatra vártunk – túlzsúfolt harmadosztályú fapadosra – megállt egy szerelvény, leszállt róla több száz rózsaszín virágmintás ingbe öltözött fiatal, a fontos emberek beszédet mondtak, volt vörös szőnyeg és kisoltár. Majd egyszer csak felharsant a hangszórókból a thai himnusz. Onnan tudtuk, hogy az lehetett, mert a peronokon és a váróteremben mindenki felpattant, vigyázzba vágta magát. Jó hosszú a thaiok himnusza, hosszabb, mint a miénk, de sokkal-sokkal vidámabb. Egészen jó kedvem támadt tőle, ha nem tartottam volna illetlenségnek, talán még táncra is perdülök. Úgy sejtjük, hogy az Őfelsége köszöntésére Bangkokba induló delegációt láthattuk és ünnepelhettük. Ma van a király szülinapja.

Ez az ország is tetszik. Nagy a nyüzsgés, néha a tolongás, de ezek az emberek sokkal nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, mint mi európaiak. Az egyik bangkoki esti sétánk alkalmával elvetődtünk például egy nagy üres területre, ahol a földre terített szőnyegeken emberek aludtak szerte szét. Egyáltalán nem éreztem szánalmat irántuk, sőt, inkább kifejezetten békésnek tűnt, ahogy az utcán élnek. De számomra természetes látványt nyújtanak a nagyvárosi felhőkarcolók mellett düledező bádogviskók is.

Talán a meleg miatt van. Kitágulnak az erek, lelassul a véráramlás, elképzelhetetlen a stressz. Vagy a buddhista imák és meditációk hatása áradt szét a levegőben, és ettől esett transzszerű állapotba mindenki. Nincs aggodalmaskodás, szorongás, türelmetlenség. Csak egy-egy napra és csak nagyvonalakban tervezünk, úgyis minden rendben lesz. (Persze könnyen érzek így, Imi mindig gondoskodik róla, hogy legyen hol álomra hajtanunk a fejünket, és hogy ne essen semmi bajunk.)