Úton a paradicsomban

Megvagyunk, nem vesztünk el! Az elmúlt néhány napban rengeteget utaztunk. Bangkokból éjszakai busszal keltünk útra Chiang Mai-ba, a legszebb thai kisvárosba, amit eddig láttam. A terv szerint csak átutaztunk rajta. A tízórás buszozást követően reggel érkeztünk, és miután megnéztük az apró festői belvárost, délután indultunk is tovább Mea Sai-ba a burmai határra. Mire odaértünk kb. éjjel fél tizenegy körül, minden kihalt volt, már mindenki aludt. Talán a korai sötétedés miatt lehet, hogy itt és Kambodzsában is este kilenc-tíz körül minden bezár. Éjfélig kizárólag a turisták által sűrűn látogatott szórakozóhelyek tartanak nyitva, ahol az európaiak és ausztrálok mozdulatait a helyiek álmos pillantásai kísérik.

A Lonely Planet-ből kinézett guesthouse felújítás alatt állt, de miután nagy nehezen legmélyebb álmából felvertük egy másik vendégház portását, a már-már kétségbeesett Kisandi legnagyobb megnyugvására, végül találtunk megfelelő szállást éjszakára.

Tortúránk másnap folytatódott a burmai határon. Sikeresen kiléptünk Thaiföldről, átsétáltunk a senki földjét jelentő hídon, ám a másik oldalon megtudtuk, hogy valami új szabály miatt a bangkoki követségen kapott vízumunk itt nem használható, de ha veszünk egy tízdolláros beutazási engedélyt, akkor ellátogathatunk a legközelebbi két városkába. Persze kell még egy kalauzt bérelnünk, illetve szállást foglalnunk és fizetnünk a taxiért, ami fejenként további 4500 bhat-ba, vagyis nagyjából 140 dollárba kerül. Mivel mi még aznap Mandalay-ig akartunk eljutni, amihez vissza kellett volna fordulnunk Bangkokba, és légi úton belépni Myanmar két nyitott nemzetközi határátkelőhelyének egyikén, a szomszédos két kis település nem jelentett csalogató alternatívát.

Bevallom, megmakacsoltam magam, és kijelentettem, hogy egy fillérrel sem fizetek többet egy olyan országnak, ahol nem szívesen fogadnak, és ráadásul az emberi jogokat is semmibe veszik, így Imi kétkedése és Kisandi csendes beletörődése közepette visszasétáltunk a thai oldalra. Imi abban kételkedett, hogy a thai hatóságok értékelik-e majd annyira az önérzetemet, hogy visszaengednek úgy az országukba, mintha el sem hagytuk volna azt.

Kevés olyan embert ismerek, akinek megengedték, mi több felszólították rá, hogy írjon bele a saját útlevelébe. Nekünk ezt kellett tennünk ahhoz, hogy a néhány perccel korábbi kilépésünket a thai határellenőrző szerv törölje. Nem tudjuk pontosan mit írtunk alá, mert a határőr bácsi ugyan gyönyörű betűalakzatokat rajzolt az aláírásom fölé, de nem mondta meg, mit jelentenek azok. Azt sejtjük, valami ilyesmit: „aláírásommal igazolom, hogy önszántamból tértem vissza ebbe a gyönyörű és megbízható országba, a boldogság földi paradicsomába stb. stb.”.

A kis intermezzo hatására Burmáról végleg letettünk. Most van egy, januárig érvényes, de fel nem használt vízumom. Ocsóér’ átadom, ha valakinek kedve támadt ezek után odautazni. Valamint van egy nagy piros „cancelled” feliratom a thai kilépési pecsétemen.

Visszatértünk hát Chiang Mai-ba, és egy „csodálatos” kirándulást tettünk a Doi Pui Nemzeti Parkban, ahol még a vízesés körüli kertben is csupa művirág díszeleg. A park területén található arany buddhista templom, kihagyhatatlan látványosság, ugyanígy a királyi család nyári rezidenciája, ahova a királyi pár januárban érkezik, ezért mostanság felújítási munkálatok folynak, illetve „elnézést kérünk, mert a rózsakertben jelenleg nem nyílnak a virágok”.

Néhány felejthetetlen órát töltöttünk még a park közepén lévő zsibvásárrá alacsonyodott törzsi faluban, ám az attól csak néhány kilométernyire fekvő – állítólag „autentikus” – másikba sajnos nem jutottunk el, mert arra felé rosszak az utak, és bérelt sofőrünk nem volt hajlandó elvinni bennünket. Megpróbáltuk ugyan gyalog is, de hiába túráztunk két órát az erdőben, a falu még így is túl messze volt.

Kisandi örömére tegnap Shukothai-ban néztünk templomromokat. Ez volt a Sziámi Királyság fővárosa Bangkok és Ayutthaya előtt. Számomra nagyon fura, hogy az állítólag több száz éves romok téglából épültek, és sok helyen mintha malter lenne a kötőanyag. Ezek a keleti népek vagy valóban tudnak valamit, amit mi nyugatiak nem, vagy kamu az egész. Ezen a kérdésen azóta vitatkozunk, hogy még Bangkokban ellátogattunk egy éjszakai szórakozóhelyre, és nem tudtuk eldönteni, hogy amit látunk az a valóság, vagy ez is csak annak egy sajátos változata.

  

Miután végig buszoztunk a fél országon, összeszedtem minden bátorságom, és felvetettem az alternatív szórakozást kedvelő és a szokásos turistaparadicsomokat kerülő útitársaimnak, hogy mit szólnának ahhoz, ha mégis töltenénk egy vagy két napot a tengerparton. Az útikönyvből Koh Chang-ot néztem ki erre a célra azt a kis szigetet Délkelet-Thaiföldön, ahova közel a kambodzsai határ, és ahol a beach-elés mellett lehet túrázni a dzsungelben, úszni a delfinekkel, hajókázni és búvárkodni is. Nem mondom, hogy az ötletemet kitörő lelkesedés fogadta, de mivel eddig nem játszottam ki a „nekem is van egy kívánságom” kártyát, társaim végül beadták a derekukat.

Tegnap este érkeztünk meg. Azóta mindketten sokkot kaptak. Igazi banánkunyhóban lakunk a tengerparton, képeslapra illő környezetben. Ha be akarunk menni a faluba, akkor néhányszáz métert kell sétálnunk a puha homokban vagy a bokáig érő langyos tengerben. A tengermorajlására aludtunk el, és arra ébredtünk. Kisandi holnap úszhat a delfinekkel. Erről álmodik gyerekkora óta. A bungalók tulajdonosa úgy néz ki, mint Johnny Depp, aki talán az egyetlen olyan férfi a világon, aki Kisandinak és nekem is egyformán bejön. Szóval csak ülünk a teraszon, shake-t szürcsölgetünk, és azon tűnődünk, hogy honnan szerzünk kloroformot, mert innen Imit is nehéz lesz majd elrángatni.