Ajjajjajj, macskajaj!

A hétvégét túlnyomórészt utazgatással töltöttük. Az elmúlt néhány napban a kedvenc kambodzsai elfoglaltságom a tuk-tukozás lett. Az elmúlt néhány nap alatt rengeteg követ láttam. Bevallom, az én ízlésem szerint már-már sokat is. De mivel Kisandi régésznek, vagy mittoménminek készült gyerekkorában, szolidaritásból hősiesen másztam vele fel és le az újabb és újabb templomromokban. Igaz, nincs két egyforma belőlük, így nem is volt annyira unalmas, csak kicsit jól esik nyafogni az engem ért kultúr-sokk miatt…

A Ta Keo-ban például kifejezetten meredeken kellett fel aztán lemászni a keskeny, inkább létraszerű lépcsőkön, ez nagyon izgalmas volt. A Ta Prohm-ot – állítólag itt forgatták a Tomb Rider-t – szándékosan nem állították helyre, sok helyen bedőltek a falak, és itt szemléltetik azt is, hogy az évszázadok során hogyan vette át az uralmat az őserdő az egykori civilizáció felett. Iminek nem tetszik, mert szerinte nagyon mesterkélt, ahogy „úgy hagytak mindent”. A Banteay Srei kőfaragásai, mint a csipke, azt mondják, ezt csakis női kéz készíthette. De a legjobban nekem Preah Khan tetszett. A teljesen szabályos alaprajz, a hosszú szűk folyosók. És talán azért is ez volt a kedvencem, mert ide már olyan későn érkeztünk, hogy az árusok mind hazamentek, senki nem zaklatott. Rajtunk kívül csak két fiatal buddhista szerzetes és a kísérőjük bóklásztak a falak között.

Nagyon zavar, hogy bárhol megállunk, megrohannak bennünket az árusok, főképpen gyerekek. A khmerek – talán csak a külföldi turistákkal beszélnek így – természetellenesen magas hangon éneklik az angol szavakat: postcards lady, very good price, only one dollar for ten! Ettől az az érzésem támad, hogy nem egyszerűen kínálják a portékájukat, de szinte könyörögnek, hogy vedd meg azt. A gyerekeknek egyébként több rafinált trükkjük is van, hogy rávegyenek a vásárlásra. Megkérdezik például, hogy honnan jöttél, és megmondják, mi a hazád fővárosa, vagy megkérdezik, mivel foglalkozol, és azt mondják, hogy ők is annak tanulnak, és most a tandíjra gyűjtik a pénzt. Tanulnak?! Ha iskolába járnának, nem lógnának naphosszat a romok környékén a turistákra vadászva. Még harminc év után is nagyon erősen érződik, hogy ez az ország elvesztette azokat a polgárait, akik valamilyen területen szakértelemmel rendelkeztek. A felnövekvő nemzedékeknek így nem nagyon van kitől tanulniuk. Ebből mi is ízelítőt kaphattunk, de Iminek, aki már hónapok óta itt él, rengeteg ezt alátámasztó, néha vicces, néha bosszantó kis története van.

Szombat délután elmentünk abba az iskolába, ahol Imi a három hónap alatt tanított környezetvédelmet és számítástechnikát. Kurzuszáró ünnepség volt, ahol az okleveleket az osztályának Teacher Imre adta át. Először jött egy buddhista pap, aki tíz dollárért megáldotta az egybegyűlteket, aztán az igazgató mondott beszédet. Az ünnepség alatt az igazgató mellett állt az önkéntes program összekötő tanára, aki gyakorlatilag az iskola igazgatóhelyettese is egyben, és az egyetlen olyan angoltanár a suliban, akinek diplomája van. Jól szemléltették azt, amiről az előbb írtam. Az volt az érzésem, gyerekek játszanak felnőttesdit. Vichhika 25 éves, de legfeljebb tizennyolcnak mondanám, az igazgató van vagy 29, de ő is letagadhatna tízet.

Vasárnap este egy buddhista pagodába mentünk esti meditációra. Jobb volt, mint a turbulencia! Annyira ellazított, hogy csak azért nem aludtam el, mert Imi azt mondta, hogy barangok (hiten kívüliek vagy ilyesmi) lévén bárhogyan viselkedhetünk, de mégsem illik elnyúlni a padlón és szundikálni. A meditáció után az önkéntesek záró bulijára tartottunk, ám kiderült, hogy a csapat eszének kikiáltott tag azon kevés férfiak közé tartozik, akik nem találnak vissza arra a helyre, ahol egyszer már jártak. Bolyongtunk egy kicsit a külváros sötét utcáin, aztán letáboroztunk egy körforgalom közepén, várva a megmentőkre. Még szerencse, hogy ha a tájékozódó képességeinek kicsit híján is van, Iminek mégis van esze. Kitalálta, hogy küldjünk üzenetet a többieknek, jöjjenek értünk. Hogy a várakozás alatt se unatkozzunk, a környékbéli khmerek nagy örömére kinyitottunk egy üveg bort és Kiss Tibit hallgattunk az mp3 lejátszómon. Ennél az igazi buli sem volt sokkal jobb, sőt! Persze végül Nelli – az önkéntesek boldogulásárét felelős magyar lány – megtalált minket, és legnagyobb örömünkre kiderült, hogy a buli abban a házban volt, amelytől kb. ötméternyire fordultunk vissza, mert a csapatunk esze mondta „itt már úgysincs semmi”.

A tegnapi napunk a macskajaj jegyében telt. Az egyetlen hasznos tevékenységünk az volt, hogy kimostuk a szennyesünket, ami tekintve, hogy már másfél hete eljöttünk otthonról mostanra halaszthatatlanná vált.

Tuk-tuk és Thöm Pöm

Ennek a címnek igenis van értelme. A tuk-tuk hangutánzószó, amely a korábbiakban említett gépjárművet takarja. Robogóra szerelt kocsi, ketten úriasan, négyen kényelmesen elférnek benne, de láttam már olyat is, hogy hatan-nyolcan csimpaszkodtak rajta. A nevét a fura hangról kapta, melyet akkor hallat, ha a sofőr jelezni akarja a többi tuk-tuknak, hogy „tessék vigyázni, érkezem”. Thöm Pöm pedig az a kedves tuk-tukos fiú, aki tegnap elvitt minket Angkor Wat-ba és Ankor Thom-ba. (Lehet, hogy nem pontosan így hívják, de ezt a nevet mondta, amikor bemutatkozott.)

Szóval tegnap tuk-tuk túrán voltunk. A terv természetesen más volt, biciklivel akartuk megtenni a néhány kilométeres utat, de ahhoz már megint nem tudtunk időben elindulni. Mondjuk azt, hogy még nem sikerült tökéletesen alkalmazkodnunk az időeltolódáshoz. (Inkább ezt mondjuk, mint azt, hogy lusta banda vagyunk, akik nem tudnak felkelni. Ez ellen Kisandi úgyis tiltakozna, és az elalvásért kizárólag engem tenne felelőssé.) Thöm Pöm-öt az utcán szedtük fel. Itt ez a szokás. Megmondod, hová akarsz menni, ő megmondja, mennyiért visz el. Aztán alkudoztok kicsit. Imi szerint általában a felére kell lealkudni az árat ahhoz, hogy mindenki jól járjon. Mi 6 dollárt fizettünk a teljes délutánra, az oda-vissza kb. 14-15 kilométeres útért.

Először körbesétáltunk Angkor Wat-ban. Ez itt az egyetlen nyugat felé néző templom. Az irány a hindu világban a halált is jelképezi, ezért a régészek úgy gondolják, hogy az építő II. Suryvarman Angkor Wat-ot szánta végső nyughelyéül. A templomban feltűnően sok a fej nélküli torzó. A szobrok fejét a vörös khmerek vagdosták le. Ennek két magyarázatát is hallottam. Az egyik szerint a módszeres rombolásnak a vallási helyek meggyalázása volt az oka. A másik magyarázat pedig az, hogy a szoborfejekért kapott pénzen fegyvert vásároltak, hogy valódi emberek fejét, vérét, életét tudják venni. Nem tudom, hogy a túlvilági dolgokkal vagy a fejek műkincskereskedelmével van-e összefüggésben, de az egyik félhomályos kamrában szörnyen megrázó élményben volt részem. Kisandi miután órák óta szótlanul itta magába a kultúrát, egyszer csak felém fordult és sejtelmesen odasúgta – ne lepődj meg, ha egy fejjel a hátizsákomban térek haza. Először azt hittem, nem jól hallottam, számolgattam a szótagokat, a mondat ritmusát és dallamát, de sehogyan sem tudtam másként érteni, mint ahogyan szólt. Úgyhogy csak annyit kértem tőle, hogy ha lehetséges, az a fej ne az enyém, és ne is Imié legyen. Ebben megegyeztünk.

Angkor Wat után Angkor Thom következett. Van tehát Angkor, ami a nagy – állítólag kb. 200 négyzetkilométeres terület neve. Benne A. Thom a város és attól kb. két kilométerre A. Wat a templom. Az Angkor Thom közepén található Bayon templom Kisandi útikönyve szerint 54 tornyáról ismert. A tornyokon egyenként négy-négy, összesen tehát 216 mosolygó arc, Avalokitesvara istenség megdicsőült titokzatos mosolygó képmása. Az istenség minden szenvedést elhárít, ha az őt megillető tiszteletben részesítik. Imi szerint az oszlopokról az építtető király, VII. Jayavarman mosolyog fenségesen a világra. Nem tudom, kinek higgyek. Leginkább abban hiszek, hogy a szenvedéstől való megszabadulás legjobb módja, ha az ember elfogadja azt, ami van, hiszen úgysem tart örökké, minden elmúlik egyszer. Ettől persze még jó móka rámosolyogni egy kőmosolyú istenségre.

Hazafelé Thöm Pöm még megállt velünk Phnom Bakheng-nél, hogy megnézzük a naplementét. Ez valami grátisz szolgáltatás volt, mert mi nem kértük, nem is tudtuk, hogy ez egy turista látványosság. A dombtetőn tornyosuló templom – olyan mint egy maja piramis – lépcsőin, mint a kis verebek csücsül ezer turista, aki várja, hogy a napkorong lebukjon a horizonton. A templomig felmásztunk, de a lépcsőkön már nem. Túlságosan meredek volt, és meggyőztük egymást, hogy amikor a hatalmas tömeg a naplementét követő félhomályban elkezd lezúdulni a keskeny létraszerű feljárókon, az várhatóan nagyon balesetveszélyes lesz. A dombra fel lehet mászni gyalogosan, de a lustábbak és gazdagabbak az elefántháton való utazást is választhatják. 

Este Imi elvitt minket a Temple Bar & Balcony étterembe, ahol naponta khmer néptáncosok szórakoztatják a vacsoravendégeket. A fiatalok egy civil szervezetnél tanulják a táncot, és az étterem a gyakorlati terep számukra. Hagyományosan csak a lányok lehetnek ún. apsara (mennyei nimfa) táncosok, mert ők hajlékonyabbak, mint a fiúk, akik szegények a népi táncokban csak a medvét, a majmot, a tigrist imitálhatják.

Tegnap alaposan elfáradtunk, és várhatóan ez ma sem lesz másként. A mai tervben Ta Prohm szerepel, ahol a Tomb Rider-t forgatták.

Naplemente Angkorban

Helyi idő szerint csütörtök reggel 8 órakor megérkeztünk Kambodzsába! Ehhez nagyjából két órás alvást követően, hajnali fél négykor kellett kelnünk. Négykor már Kuala Lumpur utcáin bóklásztunk taxit keresve. Jól szurkoltatok, hiszen simán kijutottunk a reptérre, még egy kicsit korábban is, mint terveztük. Így volt időnk beugrani a Starbucks helyi egységébe. Miután jelentős mennyiségű koffeinegységet vettünk magunkhoz, nem aludjunk el, amíg a beszállókártyáért sorban álltunk. Büszke vagyok rá, hogy az itt töltött rövid idő alatt a Starbucks menedzsmentje felismerte a fogyasztási készségemben rejlő, számukra is kedvező lehetőséget, aminek köszönhetően törzsvásárlóvá fogadtak és 10%-os kedvezménnyel jutalmaznak, ha betérek valamely fióküzletükbe. Milyen kár, hogy sem Kambodzsában, sem otthon nincsen Starbucks!

Tekintettel arra, hogy az elmúlt héten átrepültünk a fél világ felett, ez a két órás utazás, már meg sem kottyant. A vízumügyintézés és útlevél-ellenőrzés azonban annál jobban. Azt hiszem, erről annak idején Imi is írt. Tovább tartott belépni az országba, mint eljutni idáig. De végül sikerült nem elveszítenem a türelmemet, amiért köszönet illeti Kiss Tibit és a Quimby zenekart. Akik az MP3-as lejátszómra töltve kísértek el a hosszú utazásra. (Ennek megfelelően szeretném módosítani korábbi igényemet. Elnök helyett legyen inkább: Kisandi for queen and Kiss Tibi for king! Spíró Györgytől tudom ugyanis, hogy igenis lehet közfelkiáltással királyt választani.)

Mikor sikerült végre átjutnunk az ellenőrzéseket a Siem Reap-i repülőtérnek álcázott botanikus kert családi ház méretű előcsarnokában egy kedves khmer fiú várt minket, hogy tuk-tukjával elhozzon a szállásunkra. Először azt hittem, ilyen a khmer vendégszeretet, később kiderült, hogy a tuk-tukot Imi küldte értünk. Most ültem először ilyen járművön. Olyan, mintha egy robogó mögé díszes szekeret kötöztek volna. Öröm utazni rajta. A hajamat borzolja a szél, mintha motoroznék, mégis kényelmesebb és biztonságosabb. Ez a város – ami eddigi ismereteim alapján inkább falunak tűnik – különben is sokkal jobban tetszik, mint Kuala Lumpur. Talán a szmog, illetve annak hiánya miatt leginkább.

Egy kellemes ebéd, és egy rövid ebéd utáni szundikálás után Imi kivitt minket Angkor Wat-hoz megnézni a naplementét. (Fura, hogy a hőmérséklet és a meleg alapján azt hinném, nyár van, ám az Egyenlítő közelsége miatt mégis korán, 6 órakor sötétedik.) A templomok felfedezése a következő három napban vár ránk.

Aki nem ismerné Angkort, ajánlom, nézze meg a National Geographic 2009 novemberi számát. Röviden: Angkor a Khmer Birodalom központja volt, és a 9. és 15. század között érte virágkorát. Ebben az időben a források szerint közel egymillió ember élt itt. Mára a fényes gazdagságból csak a templomok romjai maradtak meg, elszórva a dzsungelben. A középületek fából készültek, ezért elenyésztek. A legismertebb templom Angkor Wat, a 12. században Visnu isten tiszteletére emelt nyugati tájolású templom. Ezért gyönyörű ott a naplemente.

Az elmúlt hónapokban Imi igazi helyivé vált. Jól ismeri a várost, és jól ismerik őt a helyi bárokban. Este ebből kaphattunk ízelítőt. Pontosan tudja, hol és mikor tartanak happy hours-t. Ám sejtésem szerint még ezen a téren is számtalan meglepetés vár ránk...

Bélyeggyűjtő vagy cukrosbácsi

Sűrű nap volt a mai. Különösen ahhoz képest, hogy csak délután fél egykor keltünk fel. Így az Ikertornyokról ismét lemaradtunk. Nem baj, majd kárpótol a természet! – gondoltuk. Különös tekintettel arra, hogy a maláj főváros közlekedési helyzete sokkal rosszabb, mint az otthoni, rengeteg az autó, iszonyatos dugók tudnak kialakulni, és ilyenkor a gépjárművek ontják magukból a környezetre káros gázokat. Ha valaki szeretné tudni mi az a szmog, jöjjön és szagolja meg!

Így egy kevéske friss levegőért a Lake Garden felé vettük az irányt. Itt található a Nemzeti Múzeum, a Planetárium és a Nemzeti Mecset, sőt a parkban van a világ – állítólag – legnagyobb madárparkja, egy hatalmas orchidea kert, és – ahogy a névből sejthető – közepén a Nagy Tó. A múzeum-túrát még teljesítettük, de a planetárium sajnos már zárva volt, mire odaértünk. A madárkákról önként mondtunk le, az orchidea parktól pedig a kapuban szaladgáló majmocskák térítettek el. Ám a mecsetnél szerencsénk volt. És ami a legfontosabb, nagyot kirándultunk a természet lágy ölén. Ami úgy tűnt, nem csak a magunkfajta turistákat vonzotta ma...

Ahogy sétálgattunk, egyszer csak megállt mellettünk egy robogós. Ezekből is rengeteg közlekedik Kuala Lumpur útjain. A fickó kérdezett tőlem valamit. Mafla, gondoltam, nem látja, hogy nem helyi vagyok?! Amikor azonban ránéztem, megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy farkát mutogató cukros bácsival nézek farkasszemet, aki ráadásul teljesen izgalomba jött. Velem ellentétben azonban Kisandi nem jött zavarba! Előkapta a fényképezőgépét, hogy megörökítse a helyi látványosságot. (Ne aggódj Anyukám, a helyzet inkább vicces volt, mint veszélyes.) A fickó rettentő röhejesen festett, ahogy féltett kincsét markolászva immár az ő arcára ült ki a döbbenet. (Utólag megértettem, hogy a pasas a bélyegek után érdeklődött. Valahogy megneszelte, hogy tucatnyit hoztam magammal.)

Délután bevettük magunkat a Central Market-be, hogy Kisandi megkaphassa a lélekjelenlétért járó érdemrendet: egy gyönyörű, selyemből készült papírsárkányt. Jó nagy csomag lett, teljesen alkalmatlan arra, hogy ezzel járjuk be Ázsiát, de majd csak megoldjuk valahogy, hogy sérülésmentesen hazajuttassuk.

Este a kínai negyedben sétálgattunk, ahol végre valóban úgy éreztük, Ázsiában vagyunk. Pont olyan, mint a kínai negyedek a filmekben. Persze annyira nem voltunk bátrak, hogy megkóstoljuk a helyi kifőzdék kínálatát, ma már így is sok helyi ételt fogyasztottunk – némelyiknek az összetevőit sem tudnám megmondani –, természetesen nagymennyiségű Kisandi féle pálinkának nevezett tiszta-szesz kíséretében.

Lassan véget érnek a kalandjaink Kuala Lumpurban – itt már éjjel fél tizenkettő van –, holnap korán reggel utazunk tovább Siem Reap-be. Még nem tudjuk, hogyan jutunk el a buszhoz, ami a reptérre visz. A tömegközlekedés hajnalban még nem működik. A buszállomás gyalog messze van, taxival meg túl közel, és az öntudatos maláj taxisok nem mennek ki címre, ha keveslik a lehetséges fuvardíjat. Talán mégiscsak barátkozni kellett volna a robogós cukros bácsival... Hát így jártunk, de majd megoldjuk, eddig sem volt gond. A lényeg az, hogy a reggel 7 órakor induló repülőt elérjük. Mindenki drukkoljon, mert Kisandi fura mód aggódik.

Csótányokkal csatázó plázacica

Kuala Lumpurt mindenki – különösen, aki már látta a Briliáns csapda c. filmet – a Petronas Iker Tornyokról ismeri. Ezért mi is, mint jó turisták felkerekedtünk, hogy megnézzük a tornyokat. A két torony közötti hídra ingyenes látogatójeggyel lehet felmenni. Igen ám, de a jegyeket osztogató kassza reggel félkilenckor nyit, és mire az elő csoport kb. kilenckor elindul, már el is fogynak a jegyek. Bár Imi erre figyelmeztetett bennünket, mivel mi délelőtt jó turistához illően szundikáltunk, csak kb. egy körül értünk oda, ekkor már látogatójegynek se híre se hamva nem volt. Hát erről lemaradtunk, de nem baj – gondoltuk –, mert a városi Központi Park is csodás látványosság lesz.

Azt azonban senki nem mondta, hogy a tornyok alatt egy hatalmas bevásárlóközpont van, benne két (!) Starbucks Kávézóval. Fél napot az egyikben ültünk, felet a másikban. Mennyei finom kávék és még ínycsiklandozóbb csokis sütik társaságában. (Mondtam én, hogy akár otthon is lehetnénk...)

Közben sikerült kapcsolatba lépnünk Imivel, aki arról tájékoztatott minket, hogy Siem Reap is eléggé európaias városka, de Starbucksról ne is álmodjunk. Szóval ráhúztunk még néhány órácskát, hogy kiélvezzük a civilizációt. Miközben a hatalmas tejeskávémat szürcsölgettem, igazi kis plázacicának éreztem magam. (Kisandi a lelkemre kötötte, hogy ezt a mondatot csakis egyes szám első személyben fogalmazhatom meg, mert ő semmilyen körülmények között nem hajlandó magát plázacicának tekinteni.)

Hogy a csokis süti jótékony hatását némiképpen mérsékeljük, úgy döntöttünk, gyalogosan közlekedünk hazáig. Különben három metrómegállónyira lakunk a tornyoktól. Ami az úton várt, arra legvadabb álmomban sem számítottam. Az ötcsillagos szállodák és hatalmas bevásárlóközpontok között bóklásztunk szájtátva. Ha valaki panaszkodik otthon, hogy sok a pláza, jöjjön el, és rá fog jönni, hogy van még hová fejlődnie a fogyasztói társadalomnak! Hú, ez megrázó élmény volt!

Főképpen azért, mert néhány százméternyire a csilli-villi üzletektől, amikor bekanyarodtunk a mi utcánkba, megláttam a csótányokat. Kisandi említette, hogy ő már látta őket a buszállomáson is, csak nem akart szólni, mert tudja, hogy nem vagyok csótánybarát. Imi is írta, hogy itt lesznek, meg hogy nagyok, de eddig – talán azért mert Kuala Lumpurban minden olyan magas – kizárólag az ég felé néztem, és nem vettem észre a talpam alatt nyüzsgő, ficánkoló, szétroppanó rovarokat.

Az a helyzet, hogy a fenti rész eredetileg nem így szólt. Éppen arról értekeztem, hogy az említett bogarakat nem is találtam olyan nagynak, mint amekkorákról Imi írt. Igazi férfi, írtam, eltúlozta a méreteket, amikor azt állította, hogy az itteni csótányok 6-7 centiméteresek. Amiket én láttam – jó sokat ugyan – inkább csak 3-4 cm nagyságúak voltak. Aztán feltűnt a színen egy példány. A közös helyiségben, a konyha-nappaliban szoktam blogot írni, ahol az álmennyezetben egy gyíkocska lakik. A szemem sarkából figyeltem fel a mozgásra. Először a gyíkot vettem észre. Felém szaladt. De édes, gondoltam, de aztán megláttam, hogy nem én bűvöltem el ennyire, hanem a lábujjam mellett lapuló csótány. Nem volt nagyobb, mint négy centi, de testközelből mégsem akartam vele ismerkedni. Felugrottam a székemre és sikítottam. Nagyon.

Kisandi egy rosszalló pillantással méltatott, de szerencsére jött a megmentő is. Az ember azt várná el a barátnőjétől, aki köztudottan, és vele ellentétben nem riad vissza semmitől, aminek négynél több lába van, hogy majd ugrik, csinál valamit, lecsapja a támadó rovart. De nem! Kisandi kicsit forgatta a szemét, mintha azt mondaná „hisztérika! csend legyen!”, majd jóízűen falatozta tovább a mangóját. Szerencsére volt a közelben egy ausztrál krokodilvadász is, akinek csótányirtás meg sem kottyan. Ő sietett a segítségemre, és egy divatmagazinnal agyoncsapta a rusnya jószágot. Ekkor Kisandi szemeibe könnyek gyűltek, úgy mondta, nem érti, miért kellett vesznie a szegény kis párának. Még jó, hogy nem fogta be, és tartja a szobánkban házi kedvencnek. Így végül figyelembe véve a tegnapi nap folyamán elnökké választott Kisanndi érzelmeit, a tetemet ünnepélyes körülmények között, királyi tiszteletadás közepette hajítottuk át a teraszkorláton, le a mélybe, ahová való.

Kisandi for president!

Imi azt írta Kuala Lumpurról, hogy a Lonely Planet szerint ez Ázsia gyermekmedencéje. Most már tudom, mit kell ezen érteni. Egészen másmilyennek képzeltem a Távol-keletet, Malajziát. Azt hittem, egy olyan világba cseppenünk, ahol az emberek, a kultúra, az épített és a természeti környezet teljesen idegen lesz, ezzel szemben minden nagyon ismerős. Persze, persze! Hiszen nekem mindenütt jó! Hogyan is felejthettem el?!... 

Kisandiról nem is beszélve! Neki pláne jó! Ez a nő mindenhol és mindenkivel ismerkedik! Még le sem szálltunk a repülőről, neki máris lett egy helyi legjobb-barátnője, aki aztán segített nekünk megfelelő taxit szerezni. Ez itt nagydolog, mert úgy tűnik, a taxisok sem ismerik jól a várost. Végül Jennh - így hívják a maláj lányt - rábeszélésére a harmadik vállalta, hogy elvisz minket a szállásunkra. Ahol reggel Kisandi először egy argentin világutazó „jópasit" szedett fel, majd egy svájci házaspárból szedte ki az információkat arról, mit érdemes megnéznünk.

Nincs útikönyvünk, de Kisandi mellett nem is kell. Mondjuk térképet jó, hogy szereztünk, mert tájékozódni azt nem nagyon tud. Ezt már Londonban megfigyeltem. Tuti mindig az ellenkező irányba indul el, mint kellene. De ilyen kommunikációs készség mellett az sem nagy gond, csak néha nagy kerülő.

Az Andi Tours szervezésében tegnap délután egy csodás buszkirándulással eljuthattunk Batu Caves-hez, és a hatalmas arany – szerintem – Visnu isten lábai alatt felmásztunk az – európai szemének túlságosan is – gazdagon díszített barlangtemplomba. Végre láttam valamit, amit otthon nem! Majmocskák játszottak a lépcső mellett. Anyukámnak üzenem, hogy kezet mostam, miután megsimogattam őket. (Na jó, nem simogattam majmokat, mert egyrészt annál félénkebbek voltak, hogy megvárják, míg odaérek hozzájuk, másrészt mióta otthon megharapott egy cuki kutyus, azóta vigyázok az idegen állatkákkal. Mert tetanusz oltásom van, veszettség elleni nincs.)

Egy másik dolog is történt velem azóta, hogy itt vagyunk, ami azelőtt még soha. Kirázott a hideg a pálinkától. Kisandi ugyanis tiszta-szeszt hozott a parazitás bélfertőzések megelőzésére. Azt hiszem, úgy hívják ezt, hogy dezinficiálás, azaz belső fertőtlenítés. Nem tudom, hol szerezte útitársnőm a csodás nedűt, de már az illatától is libabőrös leszek, amikor előveszi a flaskát. Pedig félig székely lány lévén, azt hittem eléggé jól bírom a rövidet.

Szóval Anyukámnak üzenem, biztonságban vagyok, akár otthon is lehetnék, csak itt sokkal jobb az idő. Finom harminc fok körüli meleg van, kicsit párás, de szerintem egészen jól bírható. Hiszen nekem valóban mindenütt jó!

Hosszú utazás, rövid nap

A londoni városnézés természetesen elmaradt. Nem baj, majd máskor. Most jártam harmadszorra a brit fővárosban, és még sosem tudtam igazán körülnézni. Pedig nagyon tetszik a nyüzsgő multikulturális metropolis, amin mindig csak átutazom.

Kedvelem az angolok szokásait. Az egyik kedvencem az, hogy nem tesznek függönyt az ablakra, még a nagyvárosokban sem. Eleinte zavart, mert én is egy hónapot töltöttem egy olyan házban, ahova a szomszéd – kb. három méterre volt az ablaka – bármikor bekukucskálhatott. De miután megtudtam, hogy rendes angol ember nem bámul be másokhoz, megnyugodtam, és megállapítottam, hogy én egyáltalán nem vagyok rendes angol ember. Kifejezetten szeretek bebámészkodni, és meglesni ki hogyan él. Ezt a rossz szokást egyébként az Anyukámtól tanultam, aki annyira szereti tanulmányozni idegen emberek életét és otthonát, hogy a múltkor megkérdezte, nem akarok-e végre költözni, mert szeretne velem ismét lakásokat nézegetni. Három évvel ezelőtt költöztem a mostani lakásomba. Hosszú keresgélést és a szüleimnél eltöltött három hónapos „átmeneti időszakot” követően. Most már tudom, hogy ennek részben az volt az oka, hogy Anyut kértem meg, segítsen lakást keresni. Ő pedig nem azt figyelte, hogy melyik lakás válhatna az otthonommá, hanem azt, hogy kinek milyen ízléses a berendezése, hogyan él, kivel stb.

Apropó rossz szokások! Kisandival utazók figyelem! Éreztem egy ideje, hogy valami nincs rendben, egyre nehezebb a kézipoggyászom. Aztán kiderült a titok. Az útitársnőm miután valamit kivesz a táskájából, azt az enyémbe teszi vissza. Amikor rajtakaptam azzal védekezett, hogy kettőnk táskája egyforma. Hát ez elég átlátszó! Egyrészt én valahogy már kívülről meg tudom különböztetni őket, másrészt, amint kinyitja, láthatná, hogy nem az ő cuccai vannak odabent... Persze nem mondhatom, hogy ez nem zavarja, hiszen végül is, ha az én táskámban nem találja az ő holmiját, szépen, ügyesen elkezd oda áthurcolkodni. Fogadok, hogy a területfoglalós Rizikóban ő volt a legjobb.

A mai volt a leghosszabb utazásunk, és a legrövidebb napunk. Az lehet, hogy a nap még rendes időben kelt fel, nem láthattam a lehúzott kabinablakredőnyök miatt, de amikor leszálltunk, kb. délután egy körül Kuala Lumpurban már teljes sötétség volt. Itteni idő szerint este nyolc óra lehetett.

Még sosem ültem egyhuzamban ennyit repülőn. Vonaton már igen. A kettőt összehasonlítva végül is ez jobb volt. A gép középső részén, a négyes üléssorban kaptunk helyet. Négy szék jutott kettőnkre, így egészen jól elfértünk és aludtunk. Nemrégiben azt mondta nekem valaki, hogy ő nem bírna ennyit repülni, mert szerinte a második legrondább magyar szó a turbulencia. Nekem egészen bejött. Úgy ringatott, mint édesanya a gyermekét. Amikor megébredtem, már alig vártam, hogy jöjjön egy kis rázkódás, ami elaltat.

Fura, hogy otthon még csak fél hat van, itt már elmúlt éjfél. Rendesen nem szoktam még ilyenkor aludni, de kényelmes repülés ide vagy oda, nem hiszem, hogy bárányokat kell majd számolnom. Ez azért is jó hír, mert talán az időeltolódás sem visel majd meg annyira.

Három napot töltünk a maláj fővárosban, hogy aztán csütörtökön reggel tovább utazzunk a kambodzsai Siem Reap-be, ahol remélem Imi már nagyon vár minket. Mindenesetre sok csokit hoztunk neki, hogy örüljön nekünk.

London

A terv szerint csajos, bulis este várt volna ránk, feltöltekezve megfelelő mennyiségű alkoholegységgel, hogy ma éjjel lehetőleg még spicces állapotban szálljunk fel az Air Asia Kuala Lumpurba induló járatára, ezzel biztosítva magunknak a kényelmes szundikálást az embert próbáló tizennégy órás repülőúton. Ám már Ferihegyen láttam, hogy Kisandival nem megyünk sehova az éjjel. Amikor nyitva volt a szeme, arról beszélt, hogy még költségvetést akar írni valami munkatervhez. Szerencsére a szeme inkább sokszor csukva volt. Erre az a magyarázat, hogy ő is belépett a „hosszú utazás előtt csak egy szemhunyásnyit alvók" klubjába. Az elit társaság ugyan engem is tagjai között tudhat, de három és fél órás alvásom a nyomába sem ér útitársnőmének, akinek az indulás előtti éjszakát sikerült két órával abszolválnia, kis híján megdöntve ezzel más általam ismert klubtagok egy, másfél órás rekordjait. 

A tervek egyébként is csak arra jók, hogy eltérjünk tőlük – magyaráztam a thai nagykövetség vízumosztályán dolgozó ügyintézőnek is a minap. Eleinte szelíd érdeklődése az ötödik percben kellemetlen faggatózásba csapott át, mert képtelen volt megérteni, hogy nem tudjuk kitölteni az űrlapon a beutazás időpontjára, a tartózkodás helyére és időtartamára vonatkozó mezőket. Türelmetlenségét talán az is fokozta, hogy a hivatali idő vége után kb. tíz perccel érkeztünk. Ám végül megkaptuk a vízumunkat, mert sikerült elmagyaráznom neki, hogy nézzen ránk, el tudja azt képzelni, hogy ilyen fontos kérdésekben képesek vagyunk döntést hozni? Aggodalomra azonban semmi ok, Kambodzsában csatlakozik hozzánk a csapat esze, Imi, aki majd megmondja a merre-hány-métert. Igazából persze mi csatlakozunk őhozzá, de ezzel az információval már igazán nem akartam az ügyintézőt terhelni.

Mindenesetre idáig már eljutottunk. Tegnap reggel még nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy ez sikerülhet. A hátizsákom – még üresen – bent hevert a szekrény aljában, és az elcsomagolni tervezett ruháim ugyan már egy kupacban voltak, ám még sem pénzt nem váltottam, se ajándékokat nem vettem a gyerekeknek – holott ezt Imi a lelkünkre kötötte. Még szerencse, hogy vannak barátaim, és így volt a listám a hasznos holmikkal! Nem kellett sokat törnöm a fejecskémet a pakoláson. Végül sikerült mindennel nagyjából időre végeznem úgy, hogy a csomag súlya – illetve a fizikában jártas olvasók kedvéért inkább a tömege – sem haladja meg a befizetett 15 kg-t. Igazság szerint csak 10,7 kg-t cipelek, aminek a felét a bélyegek teszik ki, úgyhogy egy kicsit mégis félek, hogy otthonmaradt valami...

Biztosan benne van a zsákban azonban az a kismaci, amit tegnap reggel kaptam Jucitól Hamu cicáért cserébe. Azért cseréltünk, mert a macinak nem kellett oltás, és nem kerül karanténba, de ugyanolyan szürke és dundi, mint Hamu, aki így talán kevésbé fog hiányozni. Elhoztam az apró rózsakvarc és hegyikristály szerencse-kövecskéket is, melyeket Nusitól kaptam, hogy vigyázzanak rám. És egy pici fémdobozban elhoztam a lányok kívánságait, hogy helyi szokás szerint leúsztassam őket a folyón Siem Reap-ben, egy-egy gyönyörű vízililiomban, ahogyan azt Imi blogjában olvashatjátok.

Mára az a terv, hogy körülnézünk Londonban. Az eddigi hozzáállásunk ismeretében azonban nem ígérek semmit!

Hasznos holmik nagy utazáshoz

Közeleg az útra kelés napja, már csak négyet kell aludnom. Nem mondhatnám, hogy felkészültem, de mivel azt sem tudom, mire kellene, ez talán nem is gond. Még sosem jártam Európán kívül, most ennek is eljött az ideje. Mindenesetre jó sok oltást kaptam, szitává lyuggatták a felkarom.

 

Jó ötletnek tűnt egy pakolós parti – melyet szándékosan nem búcsú bulinak neveztünk el, hiszen Karácsonyra itthon vagyok, minek a nagy búcsúzkodás. A koncepció az volt, hogy eljön néhány okos barátom, és segít az előkészületekben, vagyis kitalálja helyettem, mire lesz feltétlenül szükségem Dél-kelet Ázsiában. Ráadásul, ha valami itthon marad, lesz kit hibáztatnom. 

A javaslatok alapján összeállítottam a hasznos holmik listáját, melyet ezennel közkinccsé teszek, hátha hamarosan valaki más is hozzám hasonlóan hosszú útra indul: pizsama, víztisztító tabletta, gyufa, gumicukor, svájci bicska vagy machete, teatojás, óvszer, bélyegalbum, Hamu cica. Ennyi. Csak azt nem értem, mi a fenének regisztráltam az Air Asia járatára 15 kilós hátizsákot?! Igaz, Hamu cica valóban kicsit pufók, de ő valószínűleg mégis itthon marad, hiszen már nincsen időm neki is beszerezni a kellő oltásokat. És útlevele sincs.

Ami a bélyegalbumot illeti – köszönöm Moncsi az ötletet, tuti, hogy ez nekem sosem jutott volna eszembe –, talán némi magyarázatra szorul. A Bélyegalbumot évekkel ezelőtt kaptam a nagyon kedves kollégáimtól, amikor eljöttem az előző munkahelyemről. Komoly próbatételeket kellett kiállnom azért, hogy hozzájussak ehhez a csodálatos bélyegblokkhoz, melyet a saját fotóim díszítenek. A koncepció az volt, hogy legyen mit mutogatnom azoknak a férfiaknak, akik fel akarnak jönni hozzám. Az történt ugyanis, hogy egy esős estén – még a Bajcsy-Zsilinszky úton laktam – a Nyugati téri aluljáróból utánam jött egy szimpatikus fiatalember, azzal a mások számára talán átlátszó, de nekem akkor nagyon imponáló szöveggel, hogy nálam szebb nőt még nem látott a városban, és feltétlenül adjam meg neki a telefonszámom, szeretne megismerkedni velem. Mi tagadás könnyű prédának tűnhetek, hiszen ez a kissé közhelyes bók, és ahogyan bőrig ázva, boci szemekkel, édesen állt a zuhogó esőben, elegendő volt ahhoz, hogy személyes adataim kezelésére felhatalmazzam. Végtére is nem tűnt hasfelmetszőnek vagy perverznek. Egészen a második vacsora-randink végéig. Ám ekkor, miután tisztességes férfi módjára hazakísért, és kedvesen elköszönt a kapuban, még fel sem értem a lakásba, már hívott. Nahát – gondoltam kissé bosszankodva – ő is az az akaszkodós fajta, akinek máris hiányzom, pedig még ki sem hűlt a búcsú puszim helye az arcán. Rövid beszélgetésünk sokkolóan hatott rám, mert szó szerint azt kérdezte: nem mehetnék fel mégis, hogy megmutasd a bélyegalbumodat?. Suta válaszom a megdöbbenésemet tükrözte: sajnos nincsen bélyegalbumom. Mentségemül szolgáljon, hogy mindez egy utcán felszedett fickóval való második randi után történt, és teljességgel letaglózott a nem is túlságosan burkolt, ósdi célzásával. A bélyegeket tehát azért kaptam a kollégáimtól – igazi jó barátok! –, hogy máskor jobb ürügyet kelljen kitalálnom, ha nem szeretnék egy alig ismert személlyel párnacsatázgatni.

Az összegyűjtött javaslatokból arra a következtetésre jutottam, barátaim szerint azért utazom Indokinába, hogy férfiakkal ismerkedjem. Ezt az ötletet vélhetően mai, befutott bestseller írónők történeteiből szedhették. (Kedves írószakkörös társaim figyelem! Ehelyütt szeretném felhívni figyelmeteket az író felelősségére!) Most talán az lenne a leghelyesebb, ha gyorsan előállnék az utazás valódi okával, de ez még korai lenne. Hiszen nagyon tisztelt és szeretett tanáraim azt tanítják – remélem, nem értettem félre valamit –, hogy a tanulságot veszélyes a mű elején a nyájas olvasók arcába vágni, mert később nehéz lesz fenntartani a lankadatlan érdeklődést. Álljon ezért itt csak annyi, hogy a kalandok során remélhetőleg majd minden felfedhető titokra fény derül!