Hosszú utazás, rövid nap

A londoni városnézés természetesen elmaradt. Nem baj, majd máskor. Most jártam harmadszorra a brit fővárosban, és még sosem tudtam igazán körülnézni. Pedig nagyon tetszik a nyüzsgő multikulturális metropolis, amin mindig csak átutazom.

Kedvelem az angolok szokásait. Az egyik kedvencem az, hogy nem tesznek függönyt az ablakra, még a nagyvárosokban sem. Eleinte zavart, mert én is egy hónapot töltöttem egy olyan házban, ahova a szomszéd – kb. három méterre volt az ablaka – bármikor bekukucskálhatott. De miután megtudtam, hogy rendes angol ember nem bámul be másokhoz, megnyugodtam, és megállapítottam, hogy én egyáltalán nem vagyok rendes angol ember. Kifejezetten szeretek bebámészkodni, és meglesni ki hogyan él. Ezt a rossz szokást egyébként az Anyukámtól tanultam, aki annyira szereti tanulmányozni idegen emberek életét és otthonát, hogy a múltkor megkérdezte, nem akarok-e végre költözni, mert szeretne velem ismét lakásokat nézegetni. Három évvel ezelőtt költöztem a mostani lakásomba. Hosszú keresgélést és a szüleimnél eltöltött három hónapos „átmeneti időszakot” követően. Most már tudom, hogy ennek részben az volt az oka, hogy Anyut kértem meg, segítsen lakást keresni. Ő pedig nem azt figyelte, hogy melyik lakás válhatna az otthonommá, hanem azt, hogy kinek milyen ízléses a berendezése, hogyan él, kivel stb.

Apropó rossz szokások! Kisandival utazók figyelem! Éreztem egy ideje, hogy valami nincs rendben, egyre nehezebb a kézipoggyászom. Aztán kiderült a titok. Az útitársnőm miután valamit kivesz a táskájából, azt az enyémbe teszi vissza. Amikor rajtakaptam azzal védekezett, hogy kettőnk táskája egyforma. Hát ez elég átlátszó! Egyrészt én valahogy már kívülről meg tudom különböztetni őket, másrészt, amint kinyitja, láthatná, hogy nem az ő cuccai vannak odabent... Persze nem mondhatom, hogy ez nem zavarja, hiszen végül is, ha az én táskámban nem találja az ő holmiját, szépen, ügyesen elkezd oda áthurcolkodni. Fogadok, hogy a területfoglalós Rizikóban ő volt a legjobb.

A mai volt a leghosszabb utazásunk, és a legrövidebb napunk. Az lehet, hogy a nap még rendes időben kelt fel, nem láthattam a lehúzott kabinablakredőnyök miatt, de amikor leszálltunk, kb. délután egy körül Kuala Lumpurban már teljes sötétség volt. Itteni idő szerint este nyolc óra lehetett.

Még sosem ültem egyhuzamban ennyit repülőn. Vonaton már igen. A kettőt összehasonlítva végül is ez jobb volt. A gép középső részén, a négyes üléssorban kaptunk helyet. Négy szék jutott kettőnkre, így egészen jól elfértünk és aludtunk. Nemrégiben azt mondta nekem valaki, hogy ő nem bírna ennyit repülni, mert szerinte a második legrondább magyar szó a turbulencia. Nekem egészen bejött. Úgy ringatott, mint édesanya a gyermekét. Amikor megébredtem, már alig vártam, hogy jöjjön egy kis rázkódás, ami elaltat.

Fura, hogy otthon még csak fél hat van, itt már elmúlt éjfél. Rendesen nem szoktam még ilyenkor aludni, de kényelmes repülés ide vagy oda, nem hiszem, hogy bárányokat kell majd számolnom. Ez azért is jó hír, mert talán az időeltolódás sem visel majd meg annyira.

Három napot töltünk a maláj fővárosban, hogy aztán csütörtökön reggel tovább utazzunk a kambodzsai Siem Reap-be, ahol remélem Imi már nagyon vár minket. Mindenesetre sok csokit hoztunk neki, hogy örüljön nekünk.