Csótányokkal csatázó plázacica

Kuala Lumpurt mindenki – különösen, aki már látta a Briliáns csapda c. filmet – a Petronas Iker Tornyokról ismeri. Ezért mi is, mint jó turisták felkerekedtünk, hogy megnézzük a tornyokat. A két torony közötti hídra ingyenes látogatójeggyel lehet felmenni. Igen ám, de a jegyeket osztogató kassza reggel félkilenckor nyit, és mire az elő csoport kb. kilenckor elindul, már el is fogynak a jegyek. Bár Imi erre figyelmeztetett bennünket, mivel mi délelőtt jó turistához illően szundikáltunk, csak kb. egy körül értünk oda, ekkor már látogatójegynek se híre se hamva nem volt. Hát erről lemaradtunk, de nem baj – gondoltuk –, mert a városi Központi Park is csodás látványosság lesz.

Azt azonban senki nem mondta, hogy a tornyok alatt egy hatalmas bevásárlóközpont van, benne két (!) Starbucks Kávézóval. Fél napot az egyikben ültünk, felet a másikban. Mennyei finom kávék és még ínycsiklandozóbb csokis sütik társaságában. (Mondtam én, hogy akár otthon is lehetnénk...)

Közben sikerült kapcsolatba lépnünk Imivel, aki arról tájékoztatott minket, hogy Siem Reap is eléggé európaias városka, de Starbucksról ne is álmodjunk. Szóval ráhúztunk még néhány órácskát, hogy kiélvezzük a civilizációt. Miközben a hatalmas tejeskávémat szürcsölgettem, igazi kis plázacicának éreztem magam. (Kisandi a lelkemre kötötte, hogy ezt a mondatot csakis egyes szám első személyben fogalmazhatom meg, mert ő semmilyen körülmények között nem hajlandó magát plázacicának tekinteni.)

Hogy a csokis süti jótékony hatását némiképpen mérsékeljük, úgy döntöttünk, gyalogosan közlekedünk hazáig. Különben három metrómegállónyira lakunk a tornyoktól. Ami az úton várt, arra legvadabb álmomban sem számítottam. Az ötcsillagos szállodák és hatalmas bevásárlóközpontok között bóklásztunk szájtátva. Ha valaki panaszkodik otthon, hogy sok a pláza, jöjjön el, és rá fog jönni, hogy van még hová fejlődnie a fogyasztói társadalomnak! Hú, ez megrázó élmény volt!

Főképpen azért, mert néhány százméternyire a csilli-villi üzletektől, amikor bekanyarodtunk a mi utcánkba, megláttam a csótányokat. Kisandi említette, hogy ő már látta őket a buszállomáson is, csak nem akart szólni, mert tudja, hogy nem vagyok csótánybarát. Imi is írta, hogy itt lesznek, meg hogy nagyok, de eddig – talán azért mert Kuala Lumpurban minden olyan magas – kizárólag az ég felé néztem, és nem vettem észre a talpam alatt nyüzsgő, ficánkoló, szétroppanó rovarokat.

Az a helyzet, hogy a fenti rész eredetileg nem így szólt. Éppen arról értekeztem, hogy az említett bogarakat nem is találtam olyan nagynak, mint amekkorákról Imi írt. Igazi férfi, írtam, eltúlozta a méreteket, amikor azt állította, hogy az itteni csótányok 6-7 centiméteresek. Amiket én láttam – jó sokat ugyan – inkább csak 3-4 cm nagyságúak voltak. Aztán feltűnt a színen egy példány. A közös helyiségben, a konyha-nappaliban szoktam blogot írni, ahol az álmennyezetben egy gyíkocska lakik. A szemem sarkából figyeltem fel a mozgásra. Először a gyíkot vettem észre. Felém szaladt. De édes, gondoltam, de aztán megláttam, hogy nem én bűvöltem el ennyire, hanem a lábujjam mellett lapuló csótány. Nem volt nagyobb, mint négy centi, de testközelből mégsem akartam vele ismerkedni. Felugrottam a székemre és sikítottam. Nagyon.

Kisandi egy rosszalló pillantással méltatott, de szerencsére jött a megmentő is. Az ember azt várná el a barátnőjétől, aki köztudottan, és vele ellentétben nem riad vissza semmitől, aminek négynél több lába van, hogy majd ugrik, csinál valamit, lecsapja a támadó rovart. De nem! Kisandi kicsit forgatta a szemét, mintha azt mondaná „hisztérika! csend legyen!”, majd jóízűen falatozta tovább a mangóját. Szerencsére volt a közelben egy ausztrál krokodilvadász is, akinek csótányirtás meg sem kottyan. Ő sietett a segítségemre, és egy divatmagazinnal agyoncsapta a rusnya jószágot. Ekkor Kisandi szemeibe könnyek gyűltek, úgy mondta, nem érti, miért kellett vesznie a szegény kis párának. Még jó, hogy nem fogta be, és tartja a szobánkban házi kedvencnek. Így végül figyelembe véve a tegnapi nap folyamán elnökké választott Kisanndi érzelmeit, a tetemet ünnepélyes körülmények között, királyi tiszteletadás közepette hajítottuk át a teraszkorláton, le a mélybe, ahová való.