Ajjajjajj, macskajaj!

A hétvégét túlnyomórészt utazgatással töltöttük. Az elmúlt néhány napban a kedvenc kambodzsai elfoglaltságom a tuk-tukozás lett. Az elmúlt néhány nap alatt rengeteg követ láttam. Bevallom, az én ízlésem szerint már-már sokat is. De mivel Kisandi régésznek, vagy mittoménminek készült gyerekkorában, szolidaritásból hősiesen másztam vele fel és le az újabb és újabb templomromokban. Igaz, nincs két egyforma belőlük, így nem is volt annyira unalmas, csak kicsit jól esik nyafogni az engem ért kultúr-sokk miatt…

A Ta Keo-ban például kifejezetten meredeken kellett fel aztán lemászni a keskeny, inkább létraszerű lépcsőkön, ez nagyon izgalmas volt. A Ta Prohm-ot – állítólag itt forgatták a Tomb Rider-t – szándékosan nem állították helyre, sok helyen bedőltek a falak, és itt szemléltetik azt is, hogy az évszázadok során hogyan vette át az uralmat az őserdő az egykori civilizáció felett. Iminek nem tetszik, mert szerinte nagyon mesterkélt, ahogy „úgy hagytak mindent”. A Banteay Srei kőfaragásai, mint a csipke, azt mondják, ezt csakis női kéz készíthette. De a legjobban nekem Preah Khan tetszett. A teljesen szabályos alaprajz, a hosszú szűk folyosók. És talán azért is ez volt a kedvencem, mert ide már olyan későn érkeztünk, hogy az árusok mind hazamentek, senki nem zaklatott. Rajtunk kívül csak két fiatal buddhista szerzetes és a kísérőjük bóklásztak a falak között.

Nagyon zavar, hogy bárhol megállunk, megrohannak bennünket az árusok, főképpen gyerekek. A khmerek – talán csak a külföldi turistákkal beszélnek így – természetellenesen magas hangon éneklik az angol szavakat: postcards lady, very good price, only one dollar for ten! Ettől az az érzésem támad, hogy nem egyszerűen kínálják a portékájukat, de szinte könyörögnek, hogy vedd meg azt. A gyerekeknek egyébként több rafinált trükkjük is van, hogy rávegyenek a vásárlásra. Megkérdezik például, hogy honnan jöttél, és megmondják, mi a hazád fővárosa, vagy megkérdezik, mivel foglalkozol, és azt mondják, hogy ők is annak tanulnak, és most a tandíjra gyűjtik a pénzt. Tanulnak?! Ha iskolába járnának, nem lógnának naphosszat a romok környékén a turistákra vadászva. Még harminc év után is nagyon erősen érződik, hogy ez az ország elvesztette azokat a polgárait, akik valamilyen területen szakértelemmel rendelkeztek. A felnövekvő nemzedékeknek így nem nagyon van kitől tanulniuk. Ebből mi is ízelítőt kaphattunk, de Iminek, aki már hónapok óta itt él, rengeteg ezt alátámasztó, néha vicces, néha bosszantó kis története van.

Szombat délután elmentünk abba az iskolába, ahol Imi a három hónap alatt tanított környezetvédelmet és számítástechnikát. Kurzuszáró ünnepség volt, ahol az okleveleket az osztályának Teacher Imre adta át. Először jött egy buddhista pap, aki tíz dollárért megáldotta az egybegyűlteket, aztán az igazgató mondott beszédet. Az ünnepség alatt az igazgató mellett állt az önkéntes program összekötő tanára, aki gyakorlatilag az iskola igazgatóhelyettese is egyben, és az egyetlen olyan angoltanár a suliban, akinek diplomája van. Jól szemléltették azt, amiről az előbb írtam. Az volt az érzésem, gyerekek játszanak felnőttesdit. Vichhika 25 éves, de legfeljebb tizennyolcnak mondanám, az igazgató van vagy 29, de ő is letagadhatna tízet.

Vasárnap este egy buddhista pagodába mentünk esti meditációra. Jobb volt, mint a turbulencia! Annyira ellazított, hogy csak azért nem aludtam el, mert Imi azt mondta, hogy barangok (hiten kívüliek vagy ilyesmi) lévén bárhogyan viselkedhetünk, de mégsem illik elnyúlni a padlón és szundikálni. A meditáció után az önkéntesek záró bulijára tartottunk, ám kiderült, hogy a csapat eszének kikiáltott tag azon kevés férfiak közé tartozik, akik nem találnak vissza arra a helyre, ahol egyszer már jártak. Bolyongtunk egy kicsit a külváros sötét utcáin, aztán letáboroztunk egy körforgalom közepén, várva a megmentőkre. Még szerencse, hogy ha a tájékozódó képességeinek kicsit híján is van, Iminek mégis van esze. Kitalálta, hogy küldjünk üzenetet a többieknek, jöjjenek értünk. Hogy a várakozás alatt se unatkozzunk, a környékbéli khmerek nagy örömére kinyitottunk egy üveg bort és Kiss Tibit hallgattunk az mp3 lejátszómon. Ennél az igazi buli sem volt sokkal jobb, sőt! Persze végül Nelli – az önkéntesek boldogulásárét felelős magyar lány – megtalált minket, és legnagyobb örömünkre kiderült, hogy a buli abban a házban volt, amelytől kb. ötméternyire fordultunk vissza, mert a csapatunk esze mondta „itt már úgysincs semmi”.

A tegnapi napunk a macskajaj jegyében telt. Az egyetlen hasznos tevékenységünk az volt, hogy kimostuk a szennyesünket, ami tekintve, hogy már másfél hete eljöttünk otthonról mostanra halaszthatatlanná vált.