London

A terv szerint csajos, bulis este várt volna ránk, feltöltekezve megfelelő mennyiségű alkoholegységgel, hogy ma éjjel lehetőleg még spicces állapotban szálljunk fel az Air Asia Kuala Lumpurba induló járatára, ezzel biztosítva magunknak a kényelmes szundikálást az embert próbáló tizennégy órás repülőúton. Ám már Ferihegyen láttam, hogy Kisandival nem megyünk sehova az éjjel. Amikor nyitva volt a szeme, arról beszélt, hogy még költségvetést akar írni valami munkatervhez. Szerencsére a szeme inkább sokszor csukva volt. Erre az a magyarázat, hogy ő is belépett a „hosszú utazás előtt csak egy szemhunyásnyit alvók" klubjába. Az elit társaság ugyan engem is tagjai között tudhat, de három és fél órás alvásom a nyomába sem ér útitársnőmének, akinek az indulás előtti éjszakát sikerült két órával abszolválnia, kis híján megdöntve ezzel más általam ismert klubtagok egy, másfél órás rekordjait. 

A tervek egyébként is csak arra jók, hogy eltérjünk tőlük – magyaráztam a thai nagykövetség vízumosztályán dolgozó ügyintézőnek is a minap. Eleinte szelíd érdeklődése az ötödik percben kellemetlen faggatózásba csapott át, mert képtelen volt megérteni, hogy nem tudjuk kitölteni az űrlapon a beutazás időpontjára, a tartózkodás helyére és időtartamára vonatkozó mezőket. Türelmetlenségét talán az is fokozta, hogy a hivatali idő vége után kb. tíz perccel érkeztünk. Ám végül megkaptuk a vízumunkat, mert sikerült elmagyaráznom neki, hogy nézzen ránk, el tudja azt képzelni, hogy ilyen fontos kérdésekben képesek vagyunk döntést hozni? Aggodalomra azonban semmi ok, Kambodzsában csatlakozik hozzánk a csapat esze, Imi, aki majd megmondja a merre-hány-métert. Igazából persze mi csatlakozunk őhozzá, de ezzel az információval már igazán nem akartam az ügyintézőt terhelni.

Mindenesetre idáig már eljutottunk. Tegnap reggel még nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy ez sikerülhet. A hátizsákom – még üresen – bent hevert a szekrény aljában, és az elcsomagolni tervezett ruháim ugyan már egy kupacban voltak, ám még sem pénzt nem váltottam, se ajándékokat nem vettem a gyerekeknek – holott ezt Imi a lelkünkre kötötte. Még szerencse, hogy vannak barátaim, és így volt a listám a hasznos holmikkal! Nem kellett sokat törnöm a fejecskémet a pakoláson. Végül sikerült mindennel nagyjából időre végeznem úgy, hogy a csomag súlya – illetve a fizikában jártas olvasók kedvéért inkább a tömege – sem haladja meg a befizetett 15 kg-t. Igazság szerint csak 10,7 kg-t cipelek, aminek a felét a bélyegek teszik ki, úgyhogy egy kicsit mégis félek, hogy otthonmaradt valami...

Biztosan benne van a zsákban azonban az a kismaci, amit tegnap reggel kaptam Jucitól Hamu cicáért cserébe. Azért cseréltünk, mert a macinak nem kellett oltás, és nem kerül karanténba, de ugyanolyan szürke és dundi, mint Hamu, aki így talán kevésbé fog hiányozni. Elhoztam az apró rózsakvarc és hegyikristály szerencse-kövecskéket is, melyeket Nusitól kaptam, hogy vigyázzanak rám. És egy pici fémdobozban elhoztam a lányok kívánságait, hogy helyi szokás szerint leúsztassam őket a folyón Siem Reap-ben, egy-egy gyönyörű vízililiomban, ahogyan azt Imi blogjában olvashatjátok.

Mára az a terv, hogy körülnézünk Londonban. Az eddigi hozzáállásunk ismeretében azonban nem ígérek semmit!