Hasznos holmik nagy utazáshoz

Közeleg az útra kelés napja, már csak négyet kell aludnom. Nem mondhatnám, hogy felkészültem, de mivel azt sem tudom, mire kellene, ez talán nem is gond. Még sosem jártam Európán kívül, most ennek is eljött az ideje. Mindenesetre jó sok oltást kaptam, szitává lyuggatták a felkarom.

 

Jó ötletnek tűnt egy pakolós parti – melyet szándékosan nem búcsú bulinak neveztünk el, hiszen Karácsonyra itthon vagyok, minek a nagy búcsúzkodás. A koncepció az volt, hogy eljön néhány okos barátom, és segít az előkészületekben, vagyis kitalálja helyettem, mire lesz feltétlenül szükségem Dél-kelet Ázsiában. Ráadásul, ha valami itthon marad, lesz kit hibáztatnom. 

A javaslatok alapján összeállítottam a hasznos holmik listáját, melyet ezennel közkinccsé teszek, hátha hamarosan valaki más is hozzám hasonlóan hosszú útra indul: pizsama, víztisztító tabletta, gyufa, gumicukor, svájci bicska vagy machete, teatojás, óvszer, bélyegalbum, Hamu cica. Ennyi. Csak azt nem értem, mi a fenének regisztráltam az Air Asia járatára 15 kilós hátizsákot?! Igaz, Hamu cica valóban kicsit pufók, de ő valószínűleg mégis itthon marad, hiszen már nincsen időm neki is beszerezni a kellő oltásokat. És útlevele sincs.

Ami a bélyegalbumot illeti – köszönöm Moncsi az ötletet, tuti, hogy ez nekem sosem jutott volna eszembe –, talán némi magyarázatra szorul. A Bélyegalbumot évekkel ezelőtt kaptam a nagyon kedves kollégáimtól, amikor eljöttem az előző munkahelyemről. Komoly próbatételeket kellett kiállnom azért, hogy hozzájussak ehhez a csodálatos bélyegblokkhoz, melyet a saját fotóim díszítenek. A koncepció az volt, hogy legyen mit mutogatnom azoknak a férfiaknak, akik fel akarnak jönni hozzám. Az történt ugyanis, hogy egy esős estén – még a Bajcsy-Zsilinszky úton laktam – a Nyugati téri aluljáróból utánam jött egy szimpatikus fiatalember, azzal a mások számára talán átlátszó, de nekem akkor nagyon imponáló szöveggel, hogy nálam szebb nőt még nem látott a városban, és feltétlenül adjam meg neki a telefonszámom, szeretne megismerkedni velem. Mi tagadás könnyű prédának tűnhetek, hiszen ez a kissé közhelyes bók, és ahogyan bőrig ázva, boci szemekkel, édesen állt a zuhogó esőben, elegendő volt ahhoz, hogy személyes adataim kezelésére felhatalmazzam. Végtére is nem tűnt hasfelmetszőnek vagy perverznek. Egészen a második vacsora-randink végéig. Ám ekkor, miután tisztességes férfi módjára hazakísért, és kedvesen elköszönt a kapuban, még fel sem értem a lakásba, már hívott. Nahát – gondoltam kissé bosszankodva – ő is az az akaszkodós fajta, akinek máris hiányzom, pedig még ki sem hűlt a búcsú puszim helye az arcán. Rövid beszélgetésünk sokkolóan hatott rám, mert szó szerint azt kérdezte: nem mehetnék fel mégis, hogy megmutasd a bélyegalbumodat?. Suta válaszom a megdöbbenésemet tükrözte: sajnos nincsen bélyegalbumom. Mentségemül szolgáljon, hogy mindez egy utcán felszedett fickóval való második randi után történt, és teljességgel letaglózott a nem is túlságosan burkolt, ósdi célzásával. A bélyegeket tehát azért kaptam a kollégáimtól – igazi jó barátok! –, hogy máskor jobb ürügyet kelljen kitalálnom, ha nem szeretnék egy alig ismert személlyel párnacsatázgatni.

Az összegyűjtött javaslatokból arra a következtetésre jutottam, barátaim szerint azért utazom Indokinába, hogy férfiakkal ismerkedjem. Ezt az ötletet vélhetően mai, befutott bestseller írónők történeteiből szedhették. (Kedves írószakkörös társaim figyelem! Ehelyütt szeretném felhívni figyelmeteket az író felelősségére!) Most talán az lenne a leghelyesebb, ha gyorsan előállnék az utazás valódi okával, de ez még korai lenne. Hiszen nagyon tisztelt és szeretett tanáraim azt tanítják – remélem, nem értettem félre valamit –, hogy a tanulságot veszélyes a mű elején a nyájas olvasók arcába vágni, mert később nehéz lesz fenntartani a lankadatlan érdeklődést. Álljon ezért itt csak annyi, hogy a kalandok során remélhetőleg majd minden felfedhető titokra fény derül!