Újra itthon

Egy hete értünk haza, a hosszú és fárasztó utazást mára már teljesen kipihentem. Bevallom, nehéz volt hazajönni. Egyrészt mindannyian szívesen maradtunk volna még, másrészt nem volt könnyű a nyárból hazatérni a télbe. Ráadásul több mint negyven órát utaztunk. A Stansteden értünk a mélypontra, amikor tizennégy és fél órás repülőút után kiszálltunk a nulla fokban egy zsúfolásig megtelt terminálon. Ismét borult a tervünk, hogy a reggeli továbbutazásig kényelmesen elszundikálunk valamelyik padon. A reptér a zord idő miatt egész este nem indított járatokat, és a várakozó utasokkal megtelt az egész épület, a földön is alig volt hely.

A hajnali ébredéskor egy magyar fiú jött oda hozzánk kétségbeesve, mert neki is törölték az előző esti járatát, és nem tudta hogyan fog hazajutni. Imi próbált segíteni, de nem sok sikerrel, mivel vagy nem is tudta vagy elfelejtette a varázsigéket, melyekkel szárnyakat növeszthetett volna honfitársunknak. Szabad hely pedig egyik Budapest közeli reptérre induló járaton sem volt. Egy pillanatig a mi fejünkben is megfordult, hogy a Karácsonyt egy repülőtéren kell töltenünk, de a pozitív gondolkodás jegyében végül hamar kivertük a fejünkből ezt a butaságot.

Pozitív gondolkodás! Nem hiszem, hogy Ázsiában ragadt rám, de az utazás mindenesetre sokat segített fejleszteni ezt a képességemet, így nem csak az élményekkel lettem gazdagabb. Az első bejegyzésben azt ígértem, hogy a végén talán kiderül mi volt az utazásom oka, célja és értelme. Talán egy halvány célzást tettem arra is, hogy bár örülök az efféle híreszteléseknek, mégsem a bélyegalbumom népszerűsítésének lehetősége vonzott a távoli keletre.

Amit kereshettem volna, azt már az utazás előtt itthon is megtaláltam, és az elmúlt egy hónap alatt csak tovább erősödött, és végső soron meggyőződésemmé vált az a gondolat, hogy bármit is keresek, azt a földrajzi fekvéstől függetlenül kizárólag saját magamban találhatom meg. Az, hogy boldog vagyok-e vagy sem, csakis a hozzáállásomon múlik, mert nem a külső tényezők tesznek boldoggá vagy boldogtalanná, hanem az, ahogyan viszonyulok hozzájuk. A múlt eseményein rágódni önpusztítás, a jövő miatt aggódni vagy arra vágyakozni önámítás. Ez mind illúzió és nem a valóság. Kizárólag azért vagyok felelős, hogy itt és most mi történik velem, mit teszek, mit érzek, hogyan reagálok vagy nem reagálok. A „most”, a jelen pillanat megismételhetetlen, és észnél kell lenni, mert igencsak rövid. Az „itt” azonban bárhol lehet a világban, hiszen mindenütt éppolyan jó, mint máshol!