Túl a határon

Tegnap dél körül – ismét egy hosszú éjszakai buszozás után – visszaérkeztünk Siem Reap-be. Imi olyan boldog volt, amikor a taxi kitett bennünket a Jasmin Lodge előtt, hogy erősen gyanakodni kezdtem, nem nagyon élvezte az utazást Kisandival és velem. Úgy vigyorgott, mint aki végre megpillantotta rég’ nem látott otthonát. Szólnom is kellett, hogy ne élje bele magát, mert csak három napig maradunk. Két magyarázatot látok a viselkedésére, nem tudom még eldönteni, melyik lehet a helyes. Vagy rokonlelkek vagyunk, és neki is mindenütt jó, azért örült ennyire, vagy azért mosolyog, mert már menne haza, és ez az utolsó állomásunk a hétfői hazaindulás előtt.

Kisandi is boldog. Megint itt vagyunk imádott Angkorja közelében. Még fel sem értünk a szobánkba, máris szövögette a terveket, hogy hova akar még ellátogatni. Sőt a vendégház tulaja és az étteremben dolgozó édes pincérfiúk is kitörő örömmel fogadták a viszontlátást. Nem olyan szépek, mint Johnny és a barátai a koh chang-i Porn’s Bungalow-ban, és a tejeskávé sem olyan finom, de amikor így mosolyognak, és reggelire hozzák az isteni sajtos, paradicsomos baguette-et, mindezt meg tudom bocsátani nekik.

A khmer vendégszeretet messze földön híres, de nekünk a thaira sem lehet panaszunk. Alig akartak elengedi bennünket Koh Changról. Azt állította minden taxis, hogy délután öt után már nincs fuvar a komphoz. Pedig az útikönyvünk szerint az utolsó komp este hétkor indul, és mi azért ezt választottuk, mert éjszakai busszal akartunk tovább utazni Bangkokba, és inkább maradtunk a paradicsomi szigeten, mint várakoztunk volna a trati buszállomáson. Jó félórás-órás keresgéléssel végül sikerült egy olyan taxist találnunk, aki duplapénzért végül elvitt minket a komphoz. Még persze így is túl korán értünk Trat-ba, ahol szerencsére találtunk egy vurstlit, így nem unatkoztunk a busz indulásáig. Nagyon élveztük a mókázást, mert itt is mi voltunk az egyedüli európaiak. A bácsi a kifőzdében – bár egy mukkot sem értett abból, amit mondtunk neki – készségesen főzött nekünk levest, és a fánkárus kislányok irultak-pirultak a gyönyörűségtől, amikor Imi egy fél tucat fánkocskát vásárolt tőlük. Persze mindent azon az áron kaptunk meg, mint a helyiek, ami nagyjából a fele volt annak, mint máshol, a turisták látogatta helyeken. A kirakodóvásár, a lacikonyhák és a vidámpark mellett a nagyszínpadon fiatal thai tehetségek mutatták be ének és táncművészetüket. Iminek és nekem ez tetszett a legjobban. A helyi fiatalok lelkesen invitáltak minket táncolni, miközben a művésznő – lehet, hogy fiatalember – azt búgta a mikrofonjába, hogy welcome to Thailand. Csodálatos utolsó emlék ez ebből a gyönyörű és csodálatos országból, a „boldogság földi paradicsomából”, amit már nem is értem, miért akartunk annakidején Burma kedvéért elhagyni.

Be kell vallanom, hogy hasonlóan érzek Kambodzsa iránt is, és úgy vélem, ezzel két útitársam is így van, de Imi mindenképpen. Igazság szerint már akkor vigyorgott, amikor átértünk a határon. A vízumigénylésnél a kedves hivatalnokok az első szóból megértették, hogy mi nem kívánunk többet fizetni a beutazási engedélyért, mint a hivatalos húsz dollár. Nem is akadékoskodtak. Pedig útközben hallottunk olyan utazókról, akiket órákra is bezártak, mert nem akarták megvesztegetni a rendvédelmi szerv vélhetően alulfizetett dolgozóit. Az útlevél-ellenőrzéskor pedig a határőr bácsi annyira megörült, hogy megérkeztem a csodás hazájába, hogy még mosolygott is, ami a khmer hivatalnokok részéről ritka mutatvány, valószínűleg azt tanítják nekik, hogy zord arccal több baksist tudnak bezsebelni, mint kedveskedve. A Kisandi útlevelét ellenőrző hivatalnok pedig egyenesen dalra fakadt, amikor meglátta ki áll a sorában. Ám a fő attrakció csak ezután következett. Imi a fejébe vette, hogy a Poi Pet és Siem Reap közti nagyjából százötven kilométeres utat nem kívánja a távolsági buszon – kb. három óra alatt – végigzötyögni, jöjjünk inkább taxival. Azt is elhatározta, hogy fejenként csak hét dollárt fizessünk a sofőrnek – a buszjegy egyébként tíz dollár per fő. Szóval hagyta, ahogy a gépjármű-tulajdonosok a színe elé járuljanak és megtegyék ajánlataikat. Egy fél óra alkudozás után kezdtem sejteni, hogy a hét dollár nagyon kevés lehet, mert nem nagyon adta be senki a derekát. Olyanok akadtak, akik nyolcért vállalták volna, de Imi hajlíthatatlannak bizonyult. Már éppen akartam neki szólni, hogy egy dollár az mindösszesen száznyolcvanegy forint, annyiért otthon már egy liter tejet is nehezen kap, amikor rájöttem, hogy nem is a pénz számít, hanem arról van szó, hogy nagyon élvezi ezt a játékot. Ekkor értettem meg, hogy mi nyomta néha a szívét annyira Thaiföldön. Ott a tuk-tukosok és a taxisok sokkal kevésbé hajlanak az alkudozásra, mint Kambodzsában. Imi nem is szeretett velük szóba állni, ezért utaztunk annyit busszal!

Cirkuszba illő látványosságot nyújtottunk, amint a nagy hátizsákjainkkal emelt fővel sétáltunk hárman a tűző napon, a nyomunkban egy tucatnyi alkudozó, magát ajánlgató sofőrrel, némelyik közülük a gépjárművével kísért minket. Már gyalogoltunk egy ideje, amikor Kisandi megkérte Imrét, hogy egyezünk meg a nyolc dollárban, mert végül nem lesz értelme autóba szállni arra a néhány méterre Siem Reap-ig.

 
Hát így történt a visszatértünk. Ma kirándulgatni fogunk, holnap pedig remélem, rá tudom venni Kisandit, aki be van sózva, hogy pihenjünk egy kicsit mielőtt nekivágunk a hazaútnak, ami előreláthatóan hétfő reggeltől kedd estig fog tartani.